Végre egy igazi kalandfilm! A műfaj amúgy is lassan kikopik a moziműsorból, nem mintha nem tudná felvenni a versenyt akár egy kemény akciófilmmel. A Sanctum felfedező csapata is vasbetonból öntött akcióhősökből áll, akik egyszerre értik a barlangászást, a búvárkodást, a hegymászást, és profin kezelnek tucatnyi hiperkütyüt.

 

Én mégsem csatlakoznék hozzájuk, hiába gyönyörűségesek a barlangmatróna víz alatti katedrálisai, hiába a felfedezés izgalma és dicsősége, hogy szinte az utolsó olyan helyen járnak, ahová ember még nem jutott el. A Pápua Új Guinea-i Sanctum, a földalatti barlangok Everestje kész koporsó, amelybe önként leszállni minősített elmebaj.

A Pokol kapuja is lehetne, ha nem vezetne ki belőle egy incifinci esővízcsatorna a tengerbe. Mivel a bejáratot elzárja a folyóvá duzzadt eső, bent rekedt hőseinknek nincs más választásuk, mint megkeresni az egyetlen kiutat, nyakukban az egyre emelkedő vízszinttel. A túléléshez itt nem elég a tudás, a rutin, a kurázsi, de még a mázli sem. A természet brutális erejével szemben tehetetlen kis szöszök vagyunk, akárcsak szegény japánok ezekben a napokban. Ehhez fogható átok csak a saját bajtársaink árulása lehet, noha luxus lenne ítélkezni bárki fölött, mikor mindenki a saját túléléséért küzd.

A hangzatos című Sanctum (Szentély) Shakespeare-i dramaturgiát követ, tízpercenként meghal valaki – méghozzá válogatott, ocsmány kínhalállal. Onnan tudjuk, közeleg a vége főcím, hogy már csak a narrátor van életben. Bár igaz történet alapján készült, megkönnyebbülten olvastam, hogy a valóságban mind a 15 barlan­gász szerencsésen túlélte a kalandot. A halomnyi hullát tehát csak a mi rémisztgetésünkre pakolták bele a sztoriba. Ám mielőtt a nyomasztó hangulat eluralkodna rajtunk, a drámai hatást sikeresen agyonvágják olyan megmosolyogtató mondatokkal, mint „ez az én templomom. Itt az lehetek, aki vagyok” és „soha ne add fel a reményt, ezt jól jegyezd meg”. Persze ezek a vízben cserzett kalandorok nem széplelkű esztéták, de ezek a párbeszédek több Zs-kategóriás kung-fu filmben is elhangoztak már. Eddig nem sűrűn fordult elő velem, hogy hálát adtam a 3D technikáért, a Sanctum élvezeti értékén viszont óriásit dobott. A víz alatti barlangokban minden apró kis lebegő szöszt, minden egyes légbuborékot úgy lehetett látni, mintha ott lennénk. Számomra más módja nem is létezik ezen csodák átélésének, mert már a nézőtéren is ideges lettem a szűk földalatti járatoktól. A színészek bizonyára nagyon sikeresek ausztrál tévésorozatokban, mi azonban mintha csak egy csapat statisztát néznénk. Richard Roxburgh lehet még arcról ismerős, ő játszotta a Herceget a Moulin Rouge-ban. A többiek – rendezőstől, és az „igaz történetet” lejegyző, a kalandot túlélő forgatókönyvíróstól – elbújnak a producer, a rendezőóriás és 3D-mogul James Cameron 30 millió dolláros, színes szélesvásznú köpönyege alatt.

(Forgal­mazza a Budapest Film)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!