Így érezhette magát a légy a falon a Lehman Brothers elnöki tárgyalójában, 24 órával a 2008-as gazdasági világválság armageddonja előtt. Legszívesebben ott sem lett volna, de ha már ez jutott, tátott szájjal figyelt, mint én a Krízispont című thriller alatt.
Bár számos tőzsdei trükköt elmagyaráznak, annál többet szinte érteni sem kell, mintha csak egy katasztrófafilmben közelegne a becsapódás, és egymáson is átgázolva mindent megpróbálnánk, hogy túléljük.
Penge kamaradráma ez, a feszültséget csupán a színészek lélegzetének ritmusa adagolja. Akár a Tizenkét dühös ember, csak esküdtek helyett üzletemberek játsszák, no és egy üzletasszony. Demi Moore ragyog, mint egy szupernóva, méghozzá Jeremy Irons, Kevin Spacey, Paul Bettany, Stanley Tucci és Simon Baker társaságában.
Alig hittem el, hogy ilyen gigászok igent mondtak az elsőfilmes (és rögtön Oscarra jelölt) forgatókönyvíró-rendező J. C. Chandornak. Remek érzékkel döntöttek, a Berlinben Arany Medvére is jelölt Krízispont pokolian feszes és fényes alkotás. A New Yorker magazin szerint minden idők legjobb Wall Street-i filmje – holott a tőzsdéből egyetlen kockát sem látunk.
Irons a filmtörténelem egyik leghatásosabb antréját kapta, mint a fő-fő pénzmogul, akinek karakterét a Lehman Brothers egykori elnökéről mintázták. Csak szóba került, hogy felhívták telefonon, és 10 fokot hűlt a szobában a levegő. Mikor hallottuk helikopterét közeledni, a gyomorideg már a torkunkig ért. Holott nem volt démoni figura, „csak” üzletember. Ám az alattvalóit és áldozatait játszó pompás színészek mitikus ragadozóvá növesztették, akit életveszélyes előcsalogatni a fényre.
Tőle reszketett minden rettegett kisfőnök és valamennyi tucatöltönyös. Köztük az ifjú elemző is (Quinto), aki pár órával az apokalipszis előtt modellezte a teljes pénzügyi összeomlást, mégsem lepett meg senkit. Meg volt írva előre. Akik a fedezetlen hitelekkel játszottak nagyban, mind tudták, csak órák kérdése és mindenki rájön, hogy amit árulnak, semmit sem ér. De aligha rezel be holmi válságtól, aki túlélt már párat, és tudja, hogy a végén „mindig pont ugyanannyi kövér macska és éhes kutya marad”, a pénz úgyis visszavándorol gazdáihoz.
Míg Irons a Zuccotti parkban táborozókat hergelte, Spacey csaknem William Wallace-t csinált az öregedő tőzsdeoroszlánból. Kereskedői úgy mentek csatába érte, hogy tudták, soha többé nem lesz a szavuknak hitele, soha nem találnak új állást. A mosdóban, a liftben és a folyosón szemtől szembe beszélték meg, kinek a fejét dobják a befektetők, kiét a tőzsdefelügyelet elé, és ki milyen vigaszcsomagot kap, ha elfogadja a szerepét. Csak az arcizmok keménységi fokán láttuk, mégis drámák ezek.
A legkisebb gondjuk volt, hogy mi lesz azokkal, akiknek az élete munkája vagy az otthona úszik el a válsággal. A legtehetségesebb fiatal bróker (Bettany) kimondja, miért: „az emberek csak hatalmas kocsikkal akarnak járni, óriási házakban lakni, amiket ki sem tudnak fizetni, és közben ártatlannak maradni, mintha fogalmuk se lenne, honnan jön a pénz”. Az asztalt ők terítették meg, csakhogy a kövér macskák mindenkit felfalnak vacsorára.
(Forgalmazza a Vertigo Média Kft.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
