Az élet nem dráma. Bár tele van tragikus fejezetekkel, a túlélés titka, hogy mindenen lehet nevetni. Még egy temetésen is – ezt Jiří Menzeltől tanultam, aki egy interjúban megosztotta velem, hogy a jó komédiához komoly dolgokat kell mondani úgy, hogy lehessen rajta kacagni.
Ehhez csak őszintének kell lenni, és szeretni kell a nézőt. Valahol itt ér össze az igazán jó skandináv és a cseh (meg a tipikusan kelet-európai) komédiák lelke: a szókimondó, komoly párbeszédekben az élet nehéz dolgairól, melyeken úgy lehet kacagni, hogy az nem üti el a dráma élét. S mindeközben érezzük, hogy a rendező nem a mocsárba akar minket döngölni, hanem fogja a kezünket. Ilyen a Happy, happy című norvég vígjáték, melyet még az amerikai közönség is szeretett – ugyan főképp a független filmek szerelmesei –, ezért Anne Sewitsky rendezőnő elnyerte a Sundance filmfesztiválon a zsűri nagydíját.
Két boldogtalan házaspár, két fura egyke gyerek, egy pici norvég falu és rengeteg hó a főszereplői a történetnek. Az egyszerű eszközökkel, kis költségvetéssel készült film mégsem lett unalmas, sötét kamaradráma. A képzelőerő és a kimagasló színészi játék – különösen a Kaját alakító Agnes Kittelsen zavartan is mindent beragyogó, hatalmas mosolya – élettel töltik meg a filmkockákat.
Kaja, férje Eirik és fiuk, Theodor békés (és dögunalmas) kis élete a feje tetejére áll, mikor a menő városiak a szomszédjukba költöznek. Sigve elképesztően magas, jóképű és sportos (kicsit hasonlít Liam Neesonra), Elisabeth pedig szőke, sovány, kecses, művelt és vagány – minden, ami Kaja nem. Nagyvilágiságuk netovábbja, hogy egy afrikai árvát fogadtak örökbe, akárcsak Angelina Jolie és Brad Pitt. Persze valójában ők sem a tökéletes pár. Azért vonultak el vidékre, mert Elisabeth viszonyba bonyolódott, és azért kellett adoptálniuk, mert nem lehet saját gyermekük. Nemcsak a boldogtalan falusiak, de ők is éhesek a társaságra, a megértésre, és a rengeteg kielégületlen vágy hirtelen összetalálkozik.
Míg a szülők őszinteségi társasjátékot játszanak, párcserés kalandokba bonyolódnak, és a templomi kórusban élik ki kapcsolati játszmáikat, a gyerekek rabszolgásat játszanak.
A két szomszédos ház között egyetlen éjszaka akkora a jövés-menés, mint egy rendező-pályaudvaron.
Az Amazing Grace (Csodálatos kegyelem) című gospel, melyet a karácsonyi misére gyakorolnak, a film krédója lehetne: „elveszett voltam, de magamra találtam, vak voltam, de most már látok”. A négy felnőtt nem csak felismerte saját boldogtalanságát, valós érzelmi és szexuális szükségleteit – ez végül még a biszexualitását utolsó vérig tagadó, ősmacsó Eiriknek is sikerült –, de mert változtatni is. Akárcsak a kis etióp árva, felszabadították önmagukat.
A filmnek ezt a részét igencsak félreértette az amerikai kritika. A gyerekek rabszolgás játékát a New York Times „beteges viccnek” titulálta, míg a Washington Post szerint érzéketlen rasszizmus, melynek gyönge és szimbolikus feloldása, ahogy a kis Noa Obama elnököt nézi a tévében, és rájön, hogy a dolgok nem úgy működnek, mint ahogy a képeskönyvben olvasták kis barátjával. Pedig a felismerés maga a megoldás, a Happy, happy így kerek. Meg volt a bergmani mélységű szembesítés és lélekboncolás, mégsem halt bele senki. Fura, hogy ez épp az amerikai kritikusoknak hiányzik. Forgasson nekik Lars von Trier meg Almodóvar, én maradok Menzelnél, Benigninél és Jancsónál.
(Forgalmazó: Cirko Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
