Katherine Heiglt hol szőkén, hol barnán szeretjük, és megszoktuk, hogy doktornő a Grace klinikában. De azt az oldalát, amivel ezen a héten mutatkozik be a moziban, eddig nem ismertük. Pontosabban nem azt a jó fej-jó csajt, akit a vásznon játszik, hanem azt a producernőt, aki képes volt kihajtani Hollywoodban, hogy tervét finanszírozzák, forgalmazzák és a külföldi piacon is eladják. Heigl a film amerikai premierje előtt adott exkluzív interjút a Vasárnapi Híreknek.
– Nem most kezdtem a producerkedést… egy korábbi filmben már kaptam executive producer státuszt, de az csak olyan díszpintydolog volt, nem volt igazán beleszólásom, de arra jó volt, hogy elkezdtek komolyan venni producerként ebben a városban. Mindig kacérkodtam ezzel a munkával, de nem tudtam, hogy kezdjek neki, és anyu, az ügynököm, meg a menedzserem nógatott, hogy ülj le és kezdj el olvasni. Az irodalom mindig a gyöngém volt, szóval nyitott kapukat döngettek, és nem tartott sokáig, hogy beleszeressek egy pár könyvbe. Ami tetszett, arra opciót kértünk, és ezzel kinyílt számomra egy új világ, mert magamtól nem vagyok elég kreatív ahhoz, hogy írjak. Mások regényeiben viszont meglátom a lehetőséget.
– Sikeres színésznő, boldog feleség, egy kislány anyja… producer is. Önnek mindig minden ilyen könnyen megy?
– Csak egy kis nyugi kéne. Épp a napokban fogalmaztam meg magamnak, hogy ez azért egy kicsit sok, valamiről le kellene mondanom. Hajlamos vagyok a szorongásra, hogy mikor túl jól mennek a dolgok, biztos meglesz a böjtje, és nem is akármilyen árat fogok fizetni érte, valami borzalmas nagy tragédia fog történni, mert ennyire jól nem mehet… Vagyis meg kellene tanulnom végre, hogy nem szabad a múltban kotorászni és nem érdemes a jövőt latolgatni, hanem örülni kell annak, ami itt és most van, a pillanatnak. Na, erre vagyok képtelen.
– Talán kellene találni valamit, ami kikapcsolja.
– Ezt mondta a férjem is, hogy menj futni, szellőztesd ki a fejedet. És igaza volt. A futástól kiment belőlem a harci idegesség, jól kifáradtam, és soha még olyan jól nem esett egy száraz martini.
– Sztár, producer, író, szabadszájú nő… Gyilkos kombináció Hollywoodban, amit alapvetően férfiak irányítanak.
– Fura időket élünk. Engem arra neveltek, hogy nem érdemes rágódni a női egyenjogúságon, mert világos, hogy bizonyos dolgokat a férfiak csinálnak jobban, más dolgokat meg mi, nők, és bennem sokáig fel se merült, hogy a mi szakmánkban másképp bánnak a férfiakkal, mint a nőkkel, csak mostanában kezdett derengeni, hogy mekkora a különbség. Nem érzek csalódást, hanem inkább késztetést, hogy amin lehet, változtassak, és próbáljak meg néha lakatot tenni a számra, mert nem muszáj mindig mindent azonnal kimondani. Elég, ha csak akkor szólalok meg, ha valami tényleg fontos, és ha tényleg oda akarok állni valami mellé. Biztos lesz, akinek nem tetszik, meg olyan is, aki megtapsol, ezt tudomásul kell venni. De nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy ebben a szakmában a nő legyen csinos, szőke, ostoba és lehetőleg kussoljon.
– Ezért váltogatja a haja színét szőkéről barnára és vissza?
– Mikor a Grace klinikában dolgoztam, hozzá nem nyúlhattam a hajamhoz. Sok nyüglődés után végül megengedték, hogy egy pár centit levágassak, de az volt a mániájuk, hogy a figura vallaná kárát, ha a külseje változik. Mit mondjak, meguntam. És mióta otthagytam a sorozatot, folyton változtatom a frizurámat. 16 éves lehettem, mikor Steven Seagallal forgattam, és rávett, hogy fessem be a hajamat, hogy jobban hasonlítsak az unokahúgára. Így lettem barna. És ebben a filmben, A szingli fejvadászban megint átfestettem barnára, miután 7 évig nyomtam szőkén. De úgy éreztem, ha a regényíró barnának írta meg Stephanie-t, egye fene, legyek barna. Aztán rájöttem, hogy ez se fenékig tejfel, mert eredetileg szőke vagyok, gyorsan nő a hajam, most rohangásszak kéthetente a fodrászhoz, hogy kenje le a lenövést? És bevallom, kicsit az is benne van, hogy szeretem sokkolni a férjemet, hogy hol szőkén megyek haza, hol meg barnán.
– Sokan mondják ebben a városban, hogy szőkéknek áll a világ.
– Lehetséges. A szőkéktől sok minden kitelik. A férjem is szőkén szeret jobban. Nekem viszont szent meggyőződésem, hogy a barna elegánsabb. Szőkén csacskának és felületesnek érzem magam, de a szőkéktől valahogy még a borús ég is kiderül.
– Magyarországon és szerte a világon még mindig népszerű a Grace klinika. Csöppet se bánja, hogy otthagyta?
– Isteni élmény volt, gyönyörű korszaka az életemnek, de lezártam. Szerettem a figurát, tetszett, ahová az írók fejlesztik, az egyik szemem sírt, a másik nevetett, mert Izzie nagyon hozzám nőtt. Mondtam is a producereknek, ha akarják, egy-két epizódra szívesen visszamegyek, hogy legalább a nézők is megtudják, mi lett a további sorsa, de ennél többet nem tudok már adni az életemből. Hét évet adtam. Hiányzik, szerettem a kollégákat, de ha ennyi volt, hát ennyi volt.
– A szingli fejvadászban alkalmi detektívnek csap fel. Milyen detektív lenne önből?
– Csapnivaló. Borzasztó türelmetlen vagyok, márpedig egy jó detektív titka a türelem. Egy igazi detektív órákig üldögél és várja azt a parányi információt, amivel tovább tudja gombolyítani a szálakat. Én csak abban lennék jó, amikor össze kell rakni a mozaikokat, mert a logikám ritkán hagy cserben.
– És mivel Stephanie azért lesz detektív, mert se munkája, se pénze, emlékszik még, mire költötte a legelső fizetését?
– Arra nem, mert kilenc- éves koromban kezdtem a pályát, és a bankba ment a pénz, nem a kezembe. Arra viszont emlékszem, mikor megkaptam az első csekkemet, beestem egy butikba, és mindent megvettem, ami tetszett.
Hollywood, 2012. február
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
