Bár Oscar-díjas dokumentumfilm, pszichothrillernek is beillik a Snowden-sztorit bemutató alkotás. Már az aláfestő zenétől úgy zubog bennünk az adrenalin, mintha árnyékot látnánk a zuhanyfüggöny mögött. Többször is kirázhat a hideg, miután Laura Poitras (a rendező-operatőr) gépére beérkeznek az első kódolt üzenetek, és rádöbbenünk, hogy ilyen titkos információk kiszivárogtatása a forrás és a fogadó fél életébe is kerülhet. Ha nem is valamelyik korlátlan jogosítvánnyal rendelkező ügynökség, de egy túlbuzgóan hazafias járókelő is leszedheti őket a nyílt utcán, utóbbitól már a nyilvánosság sem véd.
Miért érdekes ez a magyar közönségnek? Mert az USA-ból induló, de az egész világot behálózó megfigyelés mindenkit érint, aki valaha használt internetet, telefont, vagy a kommunikáció bármely digitális módját.
Edward Snowden az újságíróknak is elmagyarázza, hogy működnek az adatbesöprő programok, hogyan játszanak az amerikai kormány kezére a keresőmotoroktól a közösségi oldalak üzemeltetőiig a globális és multicégek, de a film fő hangsúlya a szivárogtató motivációján van, ami a magánszférát, és ezen túl a demokráciát fenyegető gyakorlatok leleplezése. Mert ha tudjuk, hogy figyelnek, az már öncenzúrához vezet, és minél többet tudnak rólunk (ha már csak azokat a digitális nyomokat összegyűjtik, amiket önként hagyunk), annál nagyobb a veszélye egy totalitárius hatalom felemelkedésének, amely ezzel visszaél. Ahogy Snowden fogalmaz: mintha fegyvert tartanának a fejünkhöz, és azt mondanák, ígérem, nem fogok lőni, mi pedig bízzunk csak ebben.
Persze Pointras nem lenne jó filmes, ha emellett nem mutatná be nekünk az embert, aki ekkora kockázatot vállalt, még az önkéntes száműzetést is, a nagyobb társadalmi nyereségért cserébe. Ettől fogva már csak álkérdés, hogy ez a végtelenül szerény, intelligens és idealista huszonéves fiatalember hős vagy áruló?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!