Reménykedtem, hogy a Csak szexre kellesz, mint vígjáték, legalább kötelezően szállít pár poént, talán többet is, mint az előzetesben. Aztán úgy jártam a csodás választásommal, mint a magán-nyugdíjpénztári tagságról önként és bölcsen lemondók, sok örömöm nem volt benne.
Úgy kell nekem, hiszen mekkora kacagtató vígjátékötlet, hogy Mr. Demi Moore (Ashton Kutcher) és Natalie Portman kitalálják, abban a pillanatban „szakítanak”, ha komolyra fordulna szexhaverságuk. Míg a szintén defektes legjobb barátaik összejönnek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak, a főszereplő két érzelmi selejt – főképp a lány – képtelen a rendes, őszinte, egyszerű kötődésre. Micsoda mázli, hogy némi vívódás árán elkerülhetetlenül egymásba gabalyodnak. Kínos lett volna, ha csak az egyikük kezd érzelmi kapcsolatot ápolni az élő gumibabájával. Mert a „csak szex és más semmi” is csak olyan tézis, mint hogy férfi és nő között létezhet igaz barátság – nem sokan hisznek még benne. Pedig ez rengeteg férfi álma – tudjuk meg a főhős barátjától, de erre inkább ne vegyünk mérget.
Még egy átlagos randizgatás során sem biztos, hogy mindketten egyformán és egyidőben szeretnek bele a másikba. És persze mindannyiunkban ezer félelem és gátlás munkál – minél többet csalódtunk, annál nehezebben nyitjuk ki a szívünket újra. Ahhoz azonban nem csak fölöttébb önérzetesnek, de igazi lelki rokkantnak kell lenni, hogy egy olyan kapcsolatot áhítsunk, amelyben a másik csak biológiai szükségletei kiélésére tart alkalmasnak bennünket. Sőt, közben el is higgyük, hogy nekünk is csupán erre van szükségünk egy nehéz nap után, vagy egy uncsi hétvégén. A jóvátehetetlen alaphelyzetet nem is sikerült humorral feloldani, a poénok ugyanilyen szánalmasak voltak. „Azért szeretem, mert olyan magas. És mindig vidám. És olyan jószívű” – vallotta be végül Portman filmbeli húgának. Nem mintha ne találnánk épp elég ilyen csacsi indokot arra, hogy szerelembe essünk valakivel, csakhogy az irónia nem szerves része a filmnek.
Az amúgy igen tehetségesnek tartott Portman – aki a film egyik producere is – mindössze azt tudta felmutatni érzelmi motivációként, hogy meghalt az apja, és emiatt lett ilyen „erős”, rideg nőszemély. Kutchernek kicsit jobban sikerült az elsősorban jóképű, ám titkon mélyen romantikus srácot eljátszani. Neki nem kellett messzire mennie az elrettentő példáért: Kevin Kline jópofán alakította a többszörösen elvált, évtizedek óta kapuzárási pánikban élő apját, aki a fia barátnőire bukik, a legújabb tinidrogoktól áll be, hiphopot hallgat, és hasra gyúr.
A rendező Ivan Reitmanban még bíztam, tőle már láttunk jót, ott a Törvényszéki héják és a Szellemirtók is kultikus darab. Ám úgy tűnik, a fia, Jason Reitman (Juno, Egek ura) jobb ízléssel választ forgatókönyvet, ő pedig rendes iparosként bármiből készít vígjátékot, még a számára erősen korosztályidegen mai tinik és egyetemisták párkapcsolati katasztrófáiról is.
Minél több ilyen „vígjátékot” látunk az amerikai fiatalságról – és a lelki nyomorukért és kiábrándultságukért nagyban felelős szüleikről – annál inkább vágyunk egy újabb Amerikai szépségre, amely végre őszintén belegyalulja ezeket a figurákat a földbe. Ám a megváltó tragédia csak ritkán jön el, s a kötelező happy end épp oly kínos, mint azt hinni, hogy az a párkapcsolat, ha veszekszünk, féltékenykedünk és mindig nyitott ajtónál pisilünk valaki előtt.
(Forgalmazza a UIP-Duna Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
