Karácsony előtt megnézni egy nyaktól lefelé lebénult francia arisztokrata és egy börtönviselt, segélyből élő, színes bőrű bevándorló fiú barátságáról szóló filmet már-már mazochizmusnak tűnt. Alig pár perc után megnyugodtam, mégis csak jó helyen vagyok, jókor. Az Életrevalók minden kockája szteroid a léleknek, nem véletlenül lett az év legnépszerűbb francia filmje.
Azt hinnénk, ilyen különös találkozás legfeljebb filmben jöhet létre. Egyáltalán, ritka az ember életében, mikor valakinek kinyithatja a szívét, és nem számít a szociális háttér, a műveltség, a bőrszín, vagy a homlokegyenest eltérő ízlés. Kétkedve fogadtam a kiírást, hogy a film igaz történet alapján készült, míg a legvégén meg nem mutatták a két valódi hőst. Bár nem voltak olyan szemtelenül jóképűek, mint az őket játszó színészek (François Cluzet és Omar Sy), épp olyan világi jókedv és összhang áradt belőlük.
Philippe-nek látszólag mindene megvan, puccos Fabergé tojások a szekreteren, dögös Maserati a ház előtt. Csakhogy önállóan arra sem képes, hogy a szájához emelje a kanalat. Végletekig kiszolgáltatott az őt ellátó személyzetnek, akik annyira készségesek és együttérzők, hogy folyton szánják, sajnálják őt. Az ápolói álláshirdetésre csak a segély miatt, falból jelentkező, léha, nagyszájú Drissben épp az fogja meg, hogy nincs benne könyörület. Elfelejti, hogy Philippe nem tudja felvenni a telefont, hülye viccekkel szívatja, hogy „ha nincs kéz, nincs csoki”, pontosan úgy kezeli őt, mint akinek a világon semmi baja. A botcsinálta ápoló mindent bulinak fog fel: felspécizi a tolószékét, a rokkantkocsi helyett a szuperverdába pakolja be, és 180-nal száguldozik vele, ejtőernyőzni viszi, szülinapi diszkót és vakrandit szervez neki. Visszaadja az életörömét, jóval többet is, mint amit valaha érzett, és körülöttük is mindenki kivirul, a kertésztől a házvezetőnőig. Driss, aki valójában jólelkű, szerethető, vicces figura, csak eddig a külkerületi, mélyszegény bevándorló fiúk tipikus életét élte, végre állást, pénzt, otthont és önbecsülést szerez. A két, jóformán esélytelen ember együtt beint az életnek, és csak azért sem adja meg magát a jogos önsajnálatnak és a reménytelenségnek.
A film azonban cseppet sem márcos, vagy hamupipőkés, tele van fanyar iróniával és szarkazmussal. Philippe tisztában van vele, hogy csak azért élhet a körülményekhez képest ilyen jól, mert gazdag rokkant. Driss pedig megvívja a maga csatáit az őt visszacsábító régi életével, és az előítéletekkel, melyekre korábban rá is szolgált.
A két főszereplő saját történetében is szórakoztató és eredeti, de az igazi varázslat, amilyen tökéletesen hangolódnak egymásra. Pedig ők a valóságban is távolról érkeztek, Cluzet befutott filmszínész, óriási sztár, míg Sy apró tévészerepekben tűnt fel eddig. A rendeződuó, Eric Toledano és Olivier Nakache ugyanilyen eszményi páros, és bár szerelemgyerekük a film, nem voltak engedékenyek vele. Jól mozgatták a drámai energiákat, a film teljesen beszippantotta a közönséget. Rég ültem ilyen hangos, eleven nézőtéren. Sokan a térdüket csapkodva kacagtak, még többen a zsebkendőjükbe trombitáltak a megható jeleneteknél. Olyan vidáman, életszeretettel túltöltve imbolyogtam ki a moziból, hogy én lehettem volna a karácsonyi díszkivilágítás, ha felmászom egy fára a Bajcsy-Zsilinszky úton.
(Forgalmazza a Budapest Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
