A The Guardian újságírójának, Emma Brockes-nek Hawaiion sikerült elérnie az egyébként zárkózott életet élő írót. Mi az interjúból szemezgettünk.

„Nem tartom magam művésznek – mondja a szerző – írni tudó fickó vagyok, semmi több.”

És ez valahogy igaznak is tűnik. Az egész valahogy másnak indult… Ifjú korában a szülei azt várták tőle, hogy legyen egy jó állása a Mitsubishinél. Ehelyett Murakami Haruki szinte sihederként megnősült, és vett egy dzsesszbárt. Számára is rejtély, miért és hogyan lett író. Azelőtt sosem érzett íráskényszert, elégedett volt a bárral, amelynek a Péter macska nevet adta.
A húszas éveinek végén járt, éppen baseballt nézett a tévén, és egyszer csak a semmiből tört rá az ötlet, hogy írjon. Nagyjából túl volt már a lázadások korán, ahogy a hatvanas években felnőtt kortársai is.

Ma már nyugodt, kiegyensúlyozott, puritán életet él. Felesége ma is a legjobb barátja. Ő olvassa el elsőnek a kéziratait, aztán kíméletlenül bírál. Tőle elfogad mindent. Ha a szerkesztője tenné ugyanezt, elutasítaná. A szerkesztőjét le tudja cserélni egy másikra – mondja –, de a feleségét nem.

Mint a maraton

Általában hajnali négykor kel és délig ír. Délutánonként edz a soron következő maratonra vagy lemezboltokban böngészget régi felvételek között. Este 9 óra tájban befejezi a napot és élete párjával nyugovóra tér. Szigorú napirendjéről legalább olyan híres, mint regényeiről, és mint mondja, fanatikus módszeressége a húszas évei­re jellemző káosz ellenpontja. Nevezhetjük ezt fegyelmezettségnek, enélkül nem csiholna ki magából három év alatt 1600 bonyolult oldalt.

A becsapósan törékeny termetű Murakami szerint mindez erőnlét kérdése:

– Bírni kell fizikummal. Ha az ember három éven keresztül minden nap ír, ahhoz erő kell. Persze szellemi kikapcsolódásra is szükség van, de első helyen mégis a fizikum a döntő. Hogy pontos legyek, testi-lelki erő kell hozzá, mint a maratonhoz. Legalábbis a regényhez.

Másik vesszőparipája a rendszeresség. Erről így vall:

– Egyhangú, de nagyon fontos. Mert az ember így lesz úrrá a belső rendetlenségen. Befelé kell fordulnom a tudatalattimhoz, az ösztöneimhez. És ez az odafordulás meg a visszaút abból a világból, az is egyfajta rendszeresség. Rutin. Az ember legyen gyakorlatias. A regényírásban is elengedhetetlen ez. Persze, ha ezt hallják az emberek, csalódottak lesznek, túl prózainak találják. Valami rendkívülit várnak, drámai, magasröptű, művészi, emelkedett szavakat. Én meg többnyire csak azt hajtogatom, hogy gyakorlatiasság mindenekfelett.

Óperencián túl

A szerző, aki a The Guardian újságírója szerint 62 évesen úgy néz ki, mint egy gördeszkás kamasz, különös helyszínt választott az íráshoz. Megtudjuk tőle, hogy idejét megosztja Hawaii-on, Japánban és Amott, az Óperencián túl lévő otthonai között. Az utóbbi helyre vonul vissza minden reggel, ha regényt ír. Amottot azok a szereplők népesítik be, akik meghatározzák Murakami sajátos, enigmatikus, elfojtott érzelmektől feszült, közönyösre csiszolt stílusát.

A közöny azonban nem igazán jellemző az olyan regényíróra, akinek milliós példányszámban kelnek el a könyvei, és aki kultszerzővé, valóságos szupersztárrá nőtte ki magát.

A Geopen Kiadó – Murakami magyar kiadójának – szerkesztője, Balázs Éva a következőket mondja:

– Különös szerző Murakami. Talányosan japán és nyugati egyszerre. Talán ez az egyik titka, hogy a kortárs világirodalom egyik legnépszerűbb írójává vált. A japán életforma, művészet és irodalom hagyományainak közegében általános kérdéseket feszeget, mai, 21. századi megközelítésben ragad meg örök érvényű dilemmákat. Mindezt laza és könnyed stílusban teszi, úgy, hogy az ember észre sem veszi, hogy falja a sorokat…

Főhajtás Orwellnek

Aki korán kel, akár két életet is élhet. Murakami találmánya a kettévált élet: lehet ez radikálisan különböző két életforma, vagy a valódi élet látható és láthatatlan, befelé forduló valósága. Az 1Q84 realisztikusan indul, ahogy hősnője, Aomame a tokiói autópálya csúcsforgalmában vesztegel egy taxiban. Történik mindez 1984-ben – főhajtás George Orwellnek. Hogy ne késsen el, hősnőnk egy lépcsősoron át próbál eljutni céljához, de egy párhuzamos világban találja magát, 1Q84-ben. És ettől a ponttól sodródnak látszat és valóság, valóság és valódiság bonyolult szálai. A realisztikus elbeszélésmód murakamisan keveredik szürrealizmussal, hihetetlen lények válnak hétköznapi helyzetek mozgatórugóivá. Az olvasót olyannyira beszippantja ez a felemás itt-és-ott világ, hogy végül benne marad a rejtélyek kérdőjeles erdejében.

Murakami nem siet a látszat és valóság, misztikum és realitás tisztázására, hagyja, hogy tévelyegjünk a gomolygó ködben…

(bé)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!