„A mi agyunk téves kódolás, a program szerint nincsen lázadás” – üvöltötte a mikrofonba a ’80-as évek elején Bárdos Deák Ágnes, a Kontroll Csoport énekesnőjeként, aki mostanában hol tüntetésen hallatja véleményét, hol felrázó irodalmi eseményeket szervez.
Selymes kora tavaszi este a legendás budapesti Pál utcában. Jelszó a kaputelefonba: „bújócska”, fszt., első ajtó balra. Egy puffba süllyedve Bródy János, a konyhaszéken Menyhárt Jenő kuporog, meg persze mások is hallgatják, ahogy Garaczi László verseit olvassa, Víg Mihály pedig énekel-gitározik. Utána kávé, bor, beszélgetés. 2012-t írunk, a lakásszínházak ideje már több mint húsz éve elmúlt. Vagy mégsem? A lázadás útjairól és a vállalhatatlan kompromisszumokról kérdeztük a programsorozat szervezőjét, a Gödör Klub egyik motorját, a mindenkivel tegeződő Bárdos Deák Ágnest.
– Vannak itt egy páran, akik negyed évszázada hasonló keretek között tudtak csak megnyilatkozni. Újra bujkálni kellene, vagy másért lett Gödör-Bújócska a sorozat neve? Esetleg a Gödör Klub „helytelenségére” utal (lásd keretes írásunkat)?
– Is. Valójában a nevet a ’80-as években készült Városbújócska című film ihlette, aminek Másik János és az Európa Kiadó szerezte a zenéjét. (Az egyik főszereplője Dörner György volt – K. A.) A Gödör Klub nem halt meg, mivel nem csupán egy hely volt, hanem egy szellemiség, egy közösség. A Pál utca a bázis. A tervek szerint szeptemberben nyitunk az új helyen, ahol idén is megrendezzük az Athe Sam! Fesztivált és lesz egy nyári táborunk a Velencei-tónál. Ha ilyen a halál utáni élet, akkor meg vagyok nyugodva.
– Az 50. szülinapod kapcsán készült Narancs-interjúban azt nyilatkoztad, hogy boldog ember vagy, mert nem kell kompromisszumokat kötnöd. Ez 2006-ban volt, azóta a Gödörrel együtt a munkádat is elveszítetted.
– Túlélő típus vagyok, ösztönösen rámozdultam ismét az újságírásra. Az elmúlt években, ha ritkán is, de folyamatosan publikáltam, vagy egy kötetre való interjút is készítettem, részben annak a zenei kultúrának a résztvevőivel, akikkel együtt zenéltem, éltem a ’80-as évek óta. A Szépírók Társaságának tagjaként pedig már évek óta szervezek irodalmi programokat. Kompromisszumokat, úgy érzem, most sem kell kötnöm.
– Ezek szerint szépírónak (is) tartod magad?
– Kiskapuként ott van a lehetőség, hogy ha majd újra nem lesz miért kilépni a lakásomból, nekifogok komolyabban az írásnak. Úgy kezdtem el annak idején is, hogy nem volt se munkám, se lehetőségem, semmim. Az Ági és a fiúk zenekar sosem lett olyan sikeres, mint a Kontroll, ráadásul egyedül neveltem a lányomat is, úgyhogy lassan leépültek a dolgok körülöttem. Alkalmi munkákból éltem, iskolákban szórólapoztam, ismerősöknek főztem. Reggel kimentem a Bosnyák téri piacra, délben kosarakba hordtam ki az ételt a 7-es buszon, majd leszakadt a derekam.
– A tehetséges énekesnő cipeli az ebédeket…
– Hiába vagy tehetséges énekesnő, ha nincs tehetséged, hogy színpadra kerülj. Komoly kompromisszumokat kellett volna kötnöm, hogy érvényesüljek, és itt nem feltétlenül a hülye szövegek írására gondolok, vagy hogy a producer kényét-kegyét kellett volna szolgálni. Nekem olykor az is vállalhatatlan kompromisszum, ha megmondják kivel és mit csináljak.
– Most mégis lelkesen és sikeresen menedzseled mások ügyeit.
– Ez 1999-ben kezdődött, mikor egy akkori kulthelyre, a Tütü Tangó Kávéházba kerültem pincérnőnek. Bár 14-16 órás meló volt, de a vendégek és munkatársak szerettek, és annyit kerestem, mint még soha. Negyven-egynéhány évesen azért mégis csak egy évig bírtam, de mivel zenészkedésem kezdete óta rendszeresen ittam, egyre elviselhetetlenebb erőfeszítés lett alkoholfogyasztók közt dolgoznom. A munkaadóim vették a lapot, és azt mondták, találjak ki valami élhetőbbet magamnak. Ekkor kezdtem a balettintézet pincéjében koncerteket, a kávéházban meg irodalmi-közéleti esteket szervezni. Irodalmár, rendező, filozófus, bárki, akit hívtam, mind igent mondott. El sem hittem. Térey János, Heller Ágnes, Jancsó Miklós, Ladik Kati, felsorolhatatlan, hogy határon innen és túliak közül ki mindenki volt a vendégem! Kiderült, többen jártak Kontroll-koncertekre a kortárs köz- és művészeti élet szereplői közül, mint gondoltam volna, és valamennyien továbbra is érdeklődtek irántam. Ez a szeretettőke volt az az aranytartalék, amitől életben tudtam maradni, aminek segítségével 2003-ban abbahagytam az ivást. Az önbizalom- és bizalomhiányos lelki alkatúaknál könnyen átveszi az alkohol az irányítást. De akkora erőt adott, hogy ennyien bíznak bennem, hogy egyik napról a másikra megszűnt a függőségem. Hihetetlenül hangzik, nem is szeretek róla beszélni, pedig tanulságos: a bizalom olyan felelősséget ruházott rám, amit csak józanul lehetett vállalni.
– „A férfilét végeinek utolsó állomása a lázadás maradt. A női lété a lázadó gyermek nevelése” – olvasható Rosszkor Rossz helyen című írásodban. Anyaként is ezt mondod?
– Ha lázadó anya voltam, nyilván nehéz lett volna a gyerekemnek más mintát követni.
– Nem kívántál volna egy békésebb és konszolidáltabb utat neki?
– A lázadás csak az egyik momentuma a keresésnek, ami számomra a szabadságot is jelenti. Hogy nem a biztonságos utat választod, hanem az ismeretlen irányába indulsz. Nehezebb élet, de mindenkinek ezt kívánnám. Én nem elhatározásból lettem lázadó, nem ez volt a cél, csak az útról, amin jártam, kiderült, hogy szembemegy a többség által járttal. A gimiben már az is lázadásnak számított, hogy a véleményem nem egyezett az osztályfőnökével.
– Mintha újra lázadoznál. Ezúttal a rendszer ellen a Milla munkáját segíted. Nem leszünk alattvalók – mondtad az egyik kampányukban…
– …mert már megint ott találtam magam ebben a helyzetben. Nem mintha az utóbbi két évben mindent elvesztettem volna, bár egy sokkal nyitottabb, termékenyebb kulturális közegben élhettem annak előtte. De elszoktam az elmúlt huszonegy-két évben a központi irányítástól! Mikor a millások megkerestek néhányunkat, „öregeket”, mi lelkesen támogattuk őket az agyalásban, a szervezésben, hogy hogyan kéne tiltakozni, ha nem tetszik a rendszer. Jó dolog, hogy a mai lázadók a ’89 előtti demokratikus ellenzékre és a mi underground művészeti mozgalmainkra is egyfajta hagyományként tekintenek. Ha az akkoriak nem is állnak ott a színpadon integetve, attól még nyilvánvaló, hogy kiktől tanulhatták a maiak, hogyan kell egy elnyomó rendszer ellen felszólalni.
2012. február 1-jéig, tíz éven át működött a budapesti Gödör Klub az Erzsébet téren, összművészeti-kulturális-zenei találkozóhelyként. Évi 1200 rendezvényt bonyolítottak, irodalmi estektől, koncertektől, táncházaktól a slam poetryken át civil programokig, fesztiválokig, ismert hazai és külföldi művészekkel, underground fellépőkkel. A Közigazgatási Minisztérium alá tartozó Design Terminál 2012. február 1-jén nem hosszabbította meg a szerződést az addigi tulajdonossal, az UNI-CO építészirodával. Új működtetőket elvileg pályázat útján lehetett volna megbízni (2002-ben a Gödör Klub is pályázat alapján került a képbe), de ehelyett a Design Terminál a Sziget Iroda vendéglátó-ipari cégével szerződött. A hely kisebb átalakítás után márciusban Akvárium néven folytatta a szórakoztatást. Jövőre, várhatóan másfél milliárdért pedig teljes felújítást terveznek. A Gödör korábbi vezetése közben új helyszínt keres, s ígérik: szeptemberre meg is találják.
K. V.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
