Május 17-én, csütörtökön engesztelhetetlenül fúj a szél Budapesten, éjjel alig hagy elaludni, hajnalban kíméletlenül felráz. Utálom ezt a városi szelet. Bizalmaskodó, önző és erőszakos. Egy zabolátlan öregember kamasz testben, legyen a neve Paszkál.

 
Parti Nagy Lajos fotó: Kállai Márton

A redőnyöket különösen szereti, az ablakok és erkélyajtók hebegős szoknyáit. Felhajt, dörömböl és elszalad. Kacag, mondanám, de csak a tüdeje sípol, s az orrát szívja élesen. Belekavar a szemetesedényekbe, a vak padlásablakokba, életre-halálra meg akarja nyalni a napsütést. „Ég­­cukrászda”, írom le és teszem félre. Leír, félretesz, beilleszt, ilyesmi. Cédulíroz. Csillagokkal elválaszt.

Fölkapja a szél, noha igyekszem kézben tartani a szabadkézi vonalat, amiből majd ez a tárca kibomlik, ha kibomlik. Tán inkább sávnak mondanám, fordított kondenzcsíknak: a kék-fehér foszladékból, a krétahomályból lassan összeáll, jó esetben kiélesedik, irányba áll, még tán be is csillog az éle, legalábbis világos lesz, melyik végén található a repülő. Egy jogosan feltehető kérdés, melyik végemen repülök, ha.

Tárcacsütörtökön jó, ha észben tartja Jean-Luc Godard szép mondatát az ember, miszerint úgyis azt teszi, amit lehet, nem azt, amit akar. Viszont megpróbálja megcsinálni azt, amit akar, aszerint, amije van. Körülnézek, hogy mim van. Félkész mondataim, fölira­taim, voltaképp megannyi tárcakezdet, netán tárcavég – nem először kísért meg, hogy, a közbülsőket kihagyva csak első és utolsó mondatokat kéne írni. Egyszer volt, hol nem volt, amíg meg nem haltak. És van, hogy fúj a szél.

„Impregnált abaposztóból lóbocskai készítését bandériumok számára is vállalja Szunyog szabó.”

Olvasok a neten valami cikket, elemzés, aktuálpolitika, szélsőjobb, most mindegy is, s utána, véletlenül, mintha valami bűzös lápvidékre, rátévedek a kommentekre. Zsíros, homályos dagonyatúra. Olyasmi, mintha lefolyóban turkálnék. Szó szót követ, mindenekelőtt anyaba szót, a pár normális és gyanútlan kommentelőt szabályosan kilökdösi, kiverbállökdösi a törzsközönség. Trágár rasszizmus, vérma­csóság, nyers, leplezetlen hungarizmus, infantilis elszólásokkal, miszerint hű, de jó, hogy itt nem kell félni a moderálástól, bebebee, kinyújtózhatunk, hempereghetünk szabadon a saját levünkben. Külön-külön: emberek sorssal, jó és rossz vonásokkal, vágyakkal és trau­mákkal, együtt alaktalan, egy­irányba formálódó csőcselék. Nem tudok nem gondolni rá, mi volna, ha egyszer felfeslene a törvény szövedéke, adódna egy rendkívüli helyzet, pár ex­­lex hónap, amikor kézbe adódnék százszám karszalag és gépkarabély; hogy vajon tetté válna e nagy kupac bűzös, gőzös közhely, és használói ismét terelni kezdenék-e az aktuális bűnbakcsoportokat az aktuális téglagyár, bányató, folyópart felé.

„Láttál-e már brazilgyantát sírni?” Gro­­teszk nótakezdet, nincs kontextus, nincs helye, pontosabban ez a nincs a helye. Őszinte, panaszos kesergő elekt­ro­­­mos hegedűre. „Szent korona” beauty­­­­­-kozmetika – valaki meséli vagy látom kiírva egy hintázó cégtáblán, nem tudom már.

Nézem a jövendő Rubik-múzeum látványtervét, impozáns, szerethető mű­­­tárgy a Rákóczi híd budai hídfőjénél, átellenben a Nemzeti Színház vőfély­ba­­­rokk ravatalcukrászdája. Máig a fülemben a kockák ropogása, vagy har­­minc kockáé egy vidéki szociális foglalkoztatóban, valahol a Dunán­túlon, valamikor a múlt évezredben. Tavasz volt, erős szél fújt, megbontotta a tetőt, áradtak a vizek. Egy ebédlőnyi foglalkoztatott nyektette a Rubik-kockát, mint valami tarka öklöcskét, ültek sorban, otthonkában-kendőben és talányosan mosolyogtak maguk elé. Fantasztikus, mondtam a főnővérnek, fantasztikus, hogy mindegyikük tisztában van vele, szóval meg tetszettek mutatni nekik, hogy mire megy ki, illetve mi a cél. Á, dehogy, legyintett a főnővér, hát butusok ezek ahhó’! Csak ropogtassák, oszt elvannak lámpagyúttásig.

Öntött és öntetlen szobrok, elborzaszt ez az avas és gyilkos totemizmus, ez a germózás a szobrokkal. A nemzeti szoborállománnyal. Onnan fogom tudni, ha fogom, hogy Magyarországnak normális kormánya van, ha az első munkanapján, na jó, munkahetén törvénybe vési: többet szobrot nem dönt, továbbá élő és valaha élt személyről nem is állít, mégtovábbá: utcát-teret ezentúl nem nevez át, és személyről nem nevez el. Ez a józan deszimbolizáció lenne a legsúlyosabb demokratikus szim­­bólum, amit pillanatnyilag el tudok képzelni.

Az otthonka, kell-e mondani, talán ma már nem árt, elől gombolós, virágos, házi és szaladgálati asszonyruhadarab, ami, tulajdonképpen egy kényelmes nyakig kötény, mély, sóhajsötét karlyukakkal. A József Attila-i mondat a mamáról, miszerint álmában tiszta kötényt hordott, tiszta otthonkára bízvást lefordítható. Az otthonka karrierje tán nem látványosabb, de tartósabb és mélyebb, mint a jeansé, legföljebb az örök mackónadrág (jogging) fogható hozzá, ha. Bár láttam már valóságos otthonkaszakboltot, igaz, Ausztriában, nehéz megingatni meggyőződésemben, hogy az otthonka nem vásárlódik, ha­­nem lesz, terem magától, képződik le­­mondásból, kényszerből, belenyugvásból, egy hajnalon ott van a rekamién, mint a hosszú elnénisedés attribútuma.


„A sárbogárdi személy” lenne az utolsó konkrét személyről elnevezett szobor címe.

Estére a sértődött öregember megunja és elvonul. Nyomában bizonytalan pöffök és napsütés, az égcukrászda teraszára kiülnek az óvatos morzsa-csillagok.

Címkék: Raúl, művész, irodalom

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!