Mihez kezdjen egy művész, akinek már elege van a nyomorból és a napról napra tengődésből? Talál magának egy gazdag családból származó lányt, és beáll a megalkuvók sorába.
Peter Shaffer Black Comedy című vígjátéka a ’60-as években íródott, a darab Brindsley Miller szobrász élete nagy napján játszódik, amikor végre lehetősége nyílik arra, hogy megmutassa műveit egy milliomos német műgyűjtőnek. Ám nem várt események tarkítják az amúgy is feszült délutánt: egy áramszünet és néhány nem kívánt vendég. A mű helyzetkomikumokra épül, nyelvi leleményeket, poénokat hiába is várnánk tőle. Schmied Zoltán fantasztikusan hozza a Centrál Színházban a mindent egy lapra feltevő művész elveszettségét, aki ügyesen lavírozik a bútorok között a szereplők számára sötét lakásban. A szobrászt kreativitása átsegíti a nehézségeken, legalábbis egy ideig, de ahogy a többiek, ő is a platóni barlanghasonlat látszatvilágában él. Nem véletlenül sötétül el a színpad, amikor a villany felkapcsolódik: Schaffer figurái nem akarják látni a valóságot. Egyedül a német villanyszerelőt (Papp János) nem zavarja a világosság, aki Platónként vezeti ki a csapatot a fényre – alakja behelyettesíthető Goethével vagy a Deus ex machinával is.
Blaskó Péter Melkett ezredes szerepében igazi szemellenzős katonaapa, mindentől tart, ami új, mégis üdítően hat feszes elveivel. Ugyanígy a régi szeretőként betoppanó Liptai Claudia, akinek keménysége szenvedéllyel párosul, mert elvei az ezredeshez hasonlóan megingathatatlanok. A többi karakter azonban elnagyolt, Kovács Patrícia szerepe hiába kívánja meg az őszintétlenséget, ez már túl sok. Még akkor sem képes valódivá válni, amikor összeomlik elképzelt élete. Pokorny Lia szomszédasszonya is túlkarikírozott, amitől éppen a figura mulatságossága vész el, Simon Kornél Haroldjáról már nem is szólva, aki úgy jeleníti meg a meleg szomszédot, ahogy azt ősrégi kabarékban szokás.
Puskás Tamás rendező figyelmen kívül hagyta, hogy a darab komikuma abban rejlik, hogy a szereplők halálosan komolyan veszik magukat. A túljátszott karakter már-már olyan, mintha egy kabarészínész a saját poénjain nevetne. Az előadás fő erénye az indítás, amikor a négytagú színészzenekar Beatles-dalokat játszik meglepően jól, és a John Lennonra valóban emlékeztető Vári-Kovács Péter igazi koncertatmoszférát teremt. Az indítást tovább is elnéztem volna…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
