Péntek este fél nyolc, Hősök tere. Némiképp megnyugtat, hogy az idő kegyes velünk, a nap is kisütött egy kicsit. A múzeum bejáratánál egy fiatal hölgy, táblával a kezében: A Múmiák tárlatvezetésre az összes kupon elfogyott. Sebaj, úgyis csak rémálmunk lett volna tőle. A derékszögű kígyó viszonylag tempósan halad. A várakozók egyelőre türelmesek, még azok a szülők is, akiknek gyerekei cseppet sem könnyítik meg a fegyelmezett sorban állást.

Végre bejutunk, épp kezdődik a Besh o droM koncert, meglepő módon idősebb nénik, bácsik üldögélnek a nézőtéren, arra gondolunk, hogy a sorban állás fáradalmait pihenik épp ki, de az is lehet, hogy megfogta őket az együttes primer bája. Az állandó kiállítások termeiben alig lézeng valaki, nem csoda, óriási a hőség, hiába ciripel a Régi Képtárban egy ventilátor, a hangja nagyobb, mint a teljesítménye. A Nyolcak kiállítást meg sem nézzük, itt is várakozni kell a bejutásra, különben is, igyekezzünk, még naplemente előtt kéne elcsípni a városligeti tavon a vízikiállítást. Kifelé menet a pénztárnál így biztatja a teremőr a pénztárost: „Nyugalom, Margitka, már csak egy órát kell kibírnod”.

A tónál kellemes jazzkoncert fogad minket. A füvön színes pokrócokon fiatalok élvezik a zene lüktetését. Mögöttünk három pár öt gyerekkel. Két „mondtam, hogy ne ugrálj a lépcsőn, kisfiam!” felszólítás között épp az egri nyaralásukat tervezgetik. A hangulat és a hely megkívánná, hogy elfogyasszunk egy pohár bort, de nem lehet, sietni kell, hisz’ annyi mindent meg kell néznünk! Vissza­pillantunk még egyszer a tóra, hogy jól belevéssük emlékezetünkbe a naplementés Városligetet, aztán futi-futi a kisföldalattihoz. A Hősök terétől minden megállóban dübörög a zene, a Bajza utcán modern táncosok bemutatóznak, az Oktogonnál DJ keveri a zenét. A Deákon, ahol leszállunk, pont nincs akkora szerencsénk, egy idős bácsi szaval el kérésre híres magyar verseket.

Egy gyors gyros az Astorián, majd belevetjük magunkat a Nemzeti Múzeum forgatagába. Kár, hogy épp most ettünk, isteni kolbászt árulnak az egyik standnál. Este 10 körül járunk, a múzeum kertjében egész elviselhető a tömeg, egyik zugában táncos performanszt nézünk meg, majd futunk a múzeumbuszhoz, irány a Ludwig. Különben is, a Nemzeti sem csak ma van nyitva, majd visszajövünk máskor. A tömött járaton kétségbeesett egyetemisták szervezkednek: „Jajj, be kéne ugrani a Holokauszt Emlékközpontba Rejtő Jenőre. De akkor lekéssük a ludwigos tárlatvezetést! Ó, és még a pálinkamúzeumot is felírtuk a listára!”

A Ludwig Múzeum elegáns lépcsősora előtt egy kicsi színpadon hangol Harcsa Veronika és együttese. A gyerekeseket még az sem kényszeríti haza a koncertről, hogy mindjárt éjfél. Itt már ránk fér a pohár bor, nem olcsó, de az év leghosszabb éjszakáján talán megengedhető egy finom fröccs. Ha már itt vagyunk, felszaladunk a másodikra megnézni a Moholy-Nagy kiállítást, bár már a lábunk is leszakad. Gyorsan végigfutjuk a termeket, majd lelkiismeretünk felébredésének hála, megbeszéljük, jövő héten eljövünk még egyszer.

Hazafelé busszal mennénk, de nagyon nem akar jönni, elindulunk hát gyalog. Zúgó fejjel, le-lecsukódni akaró szemekkel bandukolunk. Olyan érzés keringet, mint amikor egy nap alatt kellett megnézni Párizs minden nevezetességét. A „mindenből egy pici” módszer miatt csak annyira emlékszem a csigaevők városából, hogy egyfolytában melegem volt, mert végig rohanni kellett. Valahogy ez az este is így alakult, sokat láttunk, de semmit sem tudtunk úgy istenigazából élvezni. Talán nem kellett volna ragaszkodni ahhoz, hogy legalább három helyre eljussunk. Sebaj, jövőre velük ugyanitt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!