Városlakóként nehéz megítélni, mennyire életszerűek az ország jelenlegi legnézettebb hazai sorozatának ügyefogyott, karikírozott, csetlő-botló, sokszor csak béna ragadványnevekre hallgató szereplői. Egyvalamiben biztos sántítanak: túl sok a foguk.
Másrészről a vita okafogyott, ha a karakterek működnek – az Üvegtigrist, Az én kis falumat vagy a Macskajajt se a drámai fordulatok tették szórakoztatóvá, hanem a jól adagolt helyzetkomikum és a szédületes figurák, akiket a színészek ügyesen, hitelesen tudtak életre kelteni. Csuja Imre, Bánki Gergely, Schmied Zoltán és még páran egy felfordított lapos követ is remekül eljátszanának, az viszont a sorból kilógó színészek és az őket vezető rendező felelőssége, ha egyeseknek megengedett a ripacskodás. Ezzel az egész produkciót aláaknázzák, elsüllyeszteni ugyan nem tudják, csak bosszantó, mennyivel élvezhetőbb és színvonalasabb lenne ilyen túlkapások nélkül a sorozat.
A szellemes párbeszédekből érezni Kormos Anett száraz, szarkasztikus humorát, Kapitány Iván kitűnő időzítési érzékét, az irónia és az abszurd iránti fogékonyságát, és abban is biztosak lehetünk, hogy amit a mutyikról, az okosba’ megoldandó, végül bámulatosan összebuherált tervekről és a magyar leleményességről mesélnek nekünk, a valóságban még ennél is sokkalta szürreálisabb és elterjedtebb, kifogyhatatlan komikumforrás.
A nézőknek felszabadító érzés, ha végre egyszerűen csak röhöghetünk ezeken, és nem kell közben fél szemmel sírni, mert nincs igazi tétje a nagyratörő kisemberek ügyeskedéseinek.
A kisszerűségük még szerethetővé, ismerőssé is tudja tenni a szereplőket, és egy sorozat igazi sikere az, ha már úgy tekintünk rájuk, mint szomszédokra, vagy az egyszerre fura és vicces vidéki rokonságra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!