Ölök, ha átvernek

Clooney ebben a szellemben két filmmel iparkodik fölkapaszkodni az idei Golden Globe – Oscar Expresszre: a Március idusával, amit produkált-rendezett és melyben mellékszerepet játszik, valamint a Leszármazottakkal, amelyben új arcát villantja fel, mint megcsalt férj, bukdácsoló apa és ötvenes férfi kapuzárás előtt.

– Már Velencében is elkeserítette kollégáimat, hogy több filmet csinál, kevesebbet nyilatkozik.

– Márpedig ez így van és így is marad. Rájöttem ugyanis, hogy filmet csinálni sokkal könnyebb, mint eladni. Minél többet fecsegek, annál jobban megnehezítem a dolgomat. Az újságírók ugyanis nem a filmjeimre kíváncsiak, hanem a magánéletemre, és elterelik a nézők figyelmét a lényegről. Ha nem nyilatkozom, nincs rajtam mit kivesézni és a filmjeimről kénytelenek írni.

– Nem tévesztett szakmát? Remek PR-os vagy újságíró lehetett volna.

– Sajnos, csak halvány mása vagyok az apámnak, aki a maga korában párját ritkította, mint riporter. Még Walter Cronkite temetésére is olyan gyászbeszédet ütött össze, hogy leiskolázta Clintont és Obamát. Én is riporternek indultam, de abban a kis kábelműsorban, ahol ugrabugráltam, hamar kiderült, hogy apám közelébe se jövök, mert nekem nem vág úgy az eszem, mint a borotva, és távolról se vagyok olyan művelt és okos, mint ő. Az én intelligenciám csak a választott szakmámhoz elég.

– Ebben a két filmben az a közös vonás, hogy magánéleti és politikai értelemben az árulásról, megcsalásról szól. Miért vonzódik ennyire a témához és hogyan kezeli, ha becsapják?

– Ölök! Az átverésnél nincs rohadtabb dolog. A Március idusában részletesen kifejtjük, hogy a politikában mit jelent a lojalitás, illetve annak a hiánya. Az életben sajnos nem minden rajtad múlik, maximum annyit tehetsz, hogy nyitott szemmel és füllel jársz. Volt egy ügynököm, akiben megbíztam, aztán kiderült, hogy szabályosan kifosztott. Persze kirúgtam. Nehéz manőverezni a bizalmatlanság és a bizalom határán, és persze jogod van feladni a jóhiszeműségedet, hogy ne érjen csalódás. De aki folyton gyanakszik, az az élet kellemes meglepetéseitől is megfosztja magát. Ezért még ötvenéves fejjel is inkább bízom az emberekben, szakmailag is, privát vonatkozásban is, amíg át nem vágnak.

– Kevés színész képes rá, hogy visszavonuljon mellékszereplőnek (Március idusa) és megmutassa a gyengéit (Leszármazottak) a moziban.

– Ha egy színész arra a szerepkörre építi a pályáját, hogy mindig mindenből ő kerül ki jól, akkor ötven körül elég nehezen emészti meg, hogy ideje váltani. Még privát értelemben sem könnyű, nemhogy a vásznon. A Leszármazottak az első filmem, amiben olyan fickót játszom, akinek nincs kellő önbizalma. Ez kicsit arra is rákényszerített, hogy szembesüljek saját magammal, pedig nem állok hadilábon az önbizalommal. Itt viszont valaki olyat játszom, akinél még a gyerekei is okosabbak, nem az övé az utolsó szó, és tudomásul kell vennie, hogy csúnyán átverték és megcsalták. Biztos van olyan kolléga, aki rögtön nemet mondott volna erre a szerepre, hogy képtelen azonosulni vele. Én viszont azt vallom, hogy sem a félelmeimet, sem a gátlásaimat nem söpröm a szőnyeg alá. Úgy vagyok vele, mint a nagynéném (Rosemary Clooney, híres énekesnő – a szerk.), aki a pályája alkonyán azt mondogatta: „fiacskám, vénségemre lettem igazán jó énekesnő, pedig sokszor hamis vagyok, erőtlen a hangom, csak az önbizalmam határtalan, mert már senkinek nem kell bizonyítanom semmit”.

– Ezt olyan könnyedén mondja, mintha a kisujjából rázta volna ki ezt a két filmet, miközben ide-oda repked és komoly politikai missziókat vállal. Nem fárasztó ilyen sűrűn élni?

– Nem, ha az embernek van egy alteregója! Jó lenne, mi?! Persze, hogy kimerít ez a sok rohangászás. Nem mindig fűlik a fogam hozzá, hogy Dél-Szudánba röpködjek, de ha ott van helyzet, akkor menni kell.

– És otthon, Amerikában miért nem folyik bele jobban a politikába?

– Mert megtanultam, hogy minálunk csak a republikánus színészeknek hisznek, a demokratáknak nem. Hollywoodot valamiért ferde szemmel nézi az amerikaiak zöme. Pedig volna mivel kampányolni, hiszen mégiscsak mi, Hollywood vagyunk az az üzletág, amelyik milliárdokat hoz a gazdaságnak, de erről mintha tilos lenne beszélni. Úgyhogy idehaza nem vagyok túl aktív, még a saját apám kongresszusi képviselői kampányából is kimaradtam, mert csak ártottam volna neki.

– Obama elnöknek mennyi esélyt ad?

– Remélem, nem lesz vele gond. Ha republikánus volna, azt mondanám, hajrá! Nyomjuk ezerrel, hogy elintézte Oszama bin Ladent, levitte az adókat olyan szintre, amilyet utoljára Eisenhower elnöksége idején láttunk az ötvenes években, és ha nem is tudott millió munkahelyet teremteni, legalább annyit írjunk a javára, hogy nem csökken további havi 400 ezerrel a munkahelyek száma. Meg hát persze az egészségügyi biztosítási reform is az ő érdeme. Hogy nem egészen ilyen lovat akartunk? Nem. De legalább elkezdtük valahol. Én ezekkel az érvekkel kampányolnék, de a demokraták olyan lököttek, hogy még ezt se tudják ügyesen tálalni. Irritáló!

– Ha ebből a válaszból nem is, a Március idusából világosan kiderül, hogy miért nincsenek nagyravágyó politikai ambíciói. De hol látja magát 10-15 év múlva?

– Ha isten is úgy akarja, új álmokkal és új gondokkal ugyanitt, és remélem, mankó nélkül. Májusban lettem 50, de csont nélkül túléltem, valószínűleg azért, mert olyan régi motoros vagyok a szakmában, hogy az emberek joggal hitték, hogy már rég túl vagyok az ötvenen. Kimondani kicsit sok, de még mindig jobb, mint fiatalon elpatkolni, nem igaz? És hogy hogyan tovább? Hála égnek olyan szakmát választottam, amiben az ember folyton kérdez és megkérdőjelezi magát, a világot, és mindenkit, aki körülveszi, tehát unalomra se okom, se időm. Csak attól rettegek, nehogy 10 év múlva is ugyanezt a gumicsontot rágjam, mert akkor tényleg betokosodtam. Az ember maradjon nyitott, nap mint nap legyen energiája és kedve átértékelni a világot, mert csak így képes befutni azt az utat, amit teljes életnek lehet nevezni.

Velence–Torontó, 2011. szeptember

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!