A pajkos kedvű többszörös Oscar-díjassal, akit Hollywoodban csak Stevenként emlegetnek, a Tintin párizsi világpremierje alkalmából beszélgettünk.

– Szinte kezdő kora óta emlegeti filmtervei között a Tintint. Miért tartott ki mellette ilyen hosszú ideig és miért húzta el ilyen sokáig, hogy megrendezze?

– ’81-ben került a kezembe az első Tintin-sztori, mikor még szingli voltam. Rákattantam, de igazán csak akkor került le a polcról a könyv, mikor sorra jöttek a gyerekeim.

– Igen ám, de a mai gyerekek a technológiai trükkökbe szerelmesek, nem a gyerekmesékbe.

– Ez nem igaz. Engem is kikapcsolnak a videojátékok, de közben moziba is imádok járni. Ugyanolyan vagyok, mint a srácaim, az egyik kezemben az iPhone, a másikban az iPad, a fülemen az iPod, közben a fejem meg azon jár, hogy mit forgatok aznap.

– Ha visszafordíthatná az idő kerekét úgy 37-38 évvel, milyen tanácsokat adna a kezdő Steven Spielbergnek?

– Ha visszamehetnék az időben, és megmondhatnám az akkori magamnak, hogy 7 gyereke lesz, 40 évig ki se bújnék az ágyból, hanem a fejemre húznám a paplant és azt motyognám, ugye viccel? 7 srác meg egy karrier? Ilyen csak a mesében van! Na de komolyra fordítva a szót, az az igazság, hogy piszok nagy mázlista vagyok. Ha én már akkor tudom, hogy ez a szakma mi mindennel jár, valószínűleg tényleg bebújtam volna a paplan alá és soha többé ki se dugom az orrom, annyira nyomasztott volna, hogy mekkora fába készülök vágni a fejszémet. Mert úgy tűnik, mintha évtizedek óta hatszáz dologban lenne benne egyszerre a kezem, de az igazság az, hogy az élet megadta nekem azt a ritka luxust, hogy egyszerre csak egyvalamire koncentrálhatok. Ha nem kivételez velem ennyire a sors, bármennyi csoda történt volna velem, nem tudtam volna elviselni azt a hatalmas nyomást, amivel ez a szakma jár.

– Mint mondani szokta, minden filmjéből tanult valamit. Mit tanult a Tintinből?

– A Tintinhez szabályos kézikönyvet írtunk, mert ilyen filmet még soha senki nem csinált. Mi se tudtuk, mibe csöppentünk, amíg nem ültünk nyakig benne. 60 fantasztikus rajzművész, 300 elképesz­tően kiváló illusztrátor, Peter Jackson és én, meg 3 forgatókönyvíró agyalt rajta mintegy 2 évig. És mikor végre összeállt, további 3 évbe telt, hogy összehozzuk az animációt. Végig úgy éreztem magam, mint óvodás a cukrászdában. Csokihegyek mindenütt! Izgalomtól remegve vártam a megbeszéléseket, repült velem az idő, annyit ötleteltünk, és jobban élveztem a Tintint, amivel 28 évet vártam, amibe 2 év előkészítést és 3 évig tartó forgatást öltem, mint bármit, amit az E. T. óta csináltam. És még megmagyarázni sem tudom, miért.

– Most, hogy túl van rajta, aláírja, amit rendezőkollégái mondogatnak, hogy nem kellenek túlfizetett allűrös sztárok, ha a rajzasztalon is megszülethetnek a sikeres főszereplők?

– Az animációs figurák soha nem fogják, nem tudják pótolni a jó színészeket, tehát ilyen alternatívát nem tudok elképzelni, nem is akarok. Jamie Bell alakítása nélkül Tintin nem lenne olyan tökéletes, mint amilyenre sikerült, mert az a technológia, amit a Tintin számára kikísérleteztünk, a színész legapróbb szemrezdülését is rögzíti, és kiabálva árulkodik, ha a színész hamis.

– Ön egy színészről beszél, én pedig sztárokról, akik behozzák a nézőt a moziba. Szüksége van még rájuk?

– Megmondom én, mire van szükségem. Soha nem adtam szerepet egy sztárnak abból a megfontolásból, hogy a neve a kasszasiker biztosítéka. Mindig annak a színésznek adtam a szerepet, akit a legjobbnak ítéltem, hogy eljátssza. Tom Cruise-t azért kértem fel a Különvélemény főszerepére, mert ő volt a legalkalmasabb, és Tom Hanksnél jobb Miller kapitányt el se tudtam képzelni, mikor a Ryan közlegényt rendeztem. Merő véletlen, hogy mindkét Tom filmsztár.

– Nincs néha olyan érzése, hogy addig kokettálunk a technológiával, míg visszakanyarodunk a némafilmekhez?

– Ha így lesz, nyakon csípem Tom Hankst és Robert Downeyt, akiknél jobb némafilmszínész szerintem nem létezik, és megújítjuk a műfajt. De ne tartson a túlzásba vitt technológiától, mert legalábbis ami engem illet, a technológia csak annyit ér, amennyire a célt szolgálja, a jó filmet. Mikor a Jurassic Parkot csináltam, senki nem a filmet dicsérte, mindenki ömlengett, hogy micsoda trükköket varázsoltam elő a kalapomból. És még ember nem látott belőle egy kockát! Aztán beültek a moziba, és hirtelen kiderült, hogy a dinoszauruszok nem számítógépes csodák, hanem karakterek, akik tökéletesen beilleszkednek a sztoriba. A Tintinnel is így lesz. Az első 10 percben ájuldoznak a nézők, aztán élvezik a mozit.

– Hamarosan betölti a 65-öt.

– Hivatalosan még 64!

– Mindent megnyert: életműdíjak sorát, Oscarokat, Golden Globe-okat, és még mindig ugyanolyan lelkes és szenvedélyes, mint a karrierje elején. Mi az, amit még el kell érnie ahhoz, hogy egy kicsit lelassítsa a tempót?

– Nem a mi, hanem a mikor az igazi kérdés, de a szervezetem még nem tiltakozik a sebesség ellen. Valahányszor ráharapok valamire, felmegy az adrenalinom. Olyan izgalomba jövök, mint egy kamasz. Az ifjúság szökőkútja nekem mindig a sztori, ami olyan szenvedéllyel kívánkozik ki belőlem, hogy nem tudok neki ellenállni. Ez a motorom, az életelemem. Ez sokkal jobban érdekel, mint az, hogy egy íróasztal mögött rágjam a ceruzámat és irányítsak egy stúdiót, amit mellesleg muszáj csinálnom… Rettenetes mennyiségű forgatókönyvet olvasok, mert nemcsak magamnak, hanem más rendezők számára is folyamatosan keresem a jó projekteket, közben persze magamnak is halászok-vadászok.

– Említette, hogy a Tintin készítése közben úgy érezte magát, mint ovis az édességboltban. Mennyire vállalja be, hogy a lelke mélyén még most is gyerek? És mennyire tartja fontosnak a közönséget, amikor kiválasztja, hogy melyik filmet rendezi?

– Nem mindig izgat a közönség. Mikor például történelmi drámát rendezek, eszembe se jut, mert még az is csoda, ha egyáltalán beül rám a moziba, ami bizonyos értelemben felszabadít a nyomás alól, és csak arra koncentrálhatok, hogy minél hitelesebben és pontosabban mondjam el a sztorit. Ilyenkor nem terhel az a felelősség, hogy minden ötödik percben drámai feszültséget teremtsek, különben nem rágja a körmét a néző az izgalomtól. Ha történelmi filmet rendezek, mint a Schindler, az Amistad és most a Lincoln, határtalan nyugalom száll meg, szemben a Tintinnel, ahol én magam vagyok a néző, olyan, mintha magamnak csinálnám a filmet. Ilyen volt az E. T., az Indiana Jones és sorolhatnám. Ezeknél a filmeknél csak fizikailag álltam a kamera mögött, a szívem a nézővel dobogott. Imádom ezt a kettősséget, a folytonos utazást a kamera és a nézőtér között. A Schindler forgatása közben eszembe se jutott a közönség, mert szent meggyőződésem volt, hogy egy néző se lesz rá kíváncsi a témája miatt, és boldogan ismertem be, hogy tévedtem. Lebecsültem a közönséget.

– Ön sok-sok szakmabelit, főleg színészeket inspirált. Ki inspirálta és inspirálja önt?

– Az én szememben a színész egyenrangú társ, aki nem szorul arra, hogy irányítsam. Tehát nem is teszem. Csak kérdezek. Én kérdezek, nem a színész. Olyasmit, hogy mit gondolna erről. Merre vinné a figurát. Hogyan készült fel tegnap este. Mi járt a fejében. A rendezés nem instrukciók sora, nem azt jelenti, hogy ne jobbra fordulj, hanem balra. A rendezés közös megegyezés a rendező és a színész között, hogy milyen irányt vegyen a figura, mit érezzen, mit gondoljon. És ezt nem lehet elérni rendezői paranccsal vagy utasítással, csak azzal, hogy az ember partnernek tekinti a színészt.

Párizs, 2011. október

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!