Hosszú évek óta nincs Szilveszter az Amadinda Ütőegyüttessel közösen adott koncertje nélkül, „maratonra” készül, jótékonysági kezdeményezés bármikor számíthat rá, és ha úgy adódik, még mindig „szétveri” a zongorát, ha gyakorol. Presser Gáborral a zenéről, doppingról és soron következő koncertjeiről beszélgettünk.
– Ma már hagyomány az Amadinda Ütőegyüttessel közös óévbúcsúztató koncertje, annyiszor játszottak együtt december 31-én éjjel. Meg tudnak újulni év mint év?
– Egy ilyen koncert újra és újra izgalmas feladatot jelent számunkra, mert hiába játszunk mi együtt most már talán 20 éve is, legalábbis nagyon sok alkalommal, a szilveszterre mindig egy különlegesen összerakott műsorral készülünk. A közönségünk egy része ugyanis minden bizonnyal nem először és nem is másodszor jön hozzánk, velünk szilveszterezni. Sokan vannak olyanok, akik egyszer megkóstolták ezt a dolgot, és utána visszajárnak. Őmiattuk, meg persze magunk miatt is nagyon-nagyon kényes, hogy hogyan állítjuk össze a műsort. Minden évben van egy meghívott vendégünk, s bár egy picit én magam is az vagyok, mert ez azért inkább az Amadinda estje, az idők során állandósultam annyira, hogy mondhassam: a meghívottjaink közös vendégeink. Idén a Szent Efrém Férfikar jön – elsőre kicsit furcsán is hangozhatna, de nagyon érdekes és abszolút hozzánk illő lesz, amit ez a tizenöt világszerte elismert férfiember a színpadon velünk együtt összehoz. Zömében az Amadindával fognak énekelni, többek között gospeleket, amerikai vallásos dalokat, melyeket nem zongora meg orgona kísér, hanem az Amadinda különféle ütőhangszerei. Aztán persze majd velem is láthatja őket a közönség – elhangzik néhány rájuk átírt LGT-dal is. Mindent nem fogok elárulni, de nyilvánvaló, hogy az Eljönnek az angyalokat eljátsszuk és a Padlásból is énekelnek majd, többek között a Szilvásgombócot. Az átiratokat nem én, hanem az Amadinda egyik tagja Holló Aurél készíti évek óta – ez azt jelenti, hogy bizony jómagam is újratanulom ilyenkor a dalaimat. Az első rész kicsit tervezettebb, hiszen mire éjfélt üt az óra, készenlétben kell állni, 0 óra 0 perckor elhangzik a Himnusz, B-dúrban, aztán jön egy kis Strauss, végül jövök én, egy kötetlenebb, a közönség hangulatához idomuló műsorral.
– Nem bánja, hogy minden évben foglalt a szilvesztere?
– Soha ilyen jó szilvesztereim nem voltak! Főleg még anno, a Zeneakadémián. Szeretjük a Müpát is, de nem lehet összehasonlítani a kettőt – az a gyönyörű épület mindenkit rabul ejtett. Már az varázslatos érzés volt, ahogy ott készülődtünk azokban a megkopott, csodaszép öltözőkben. A koncert után mindig együtt szoktunk maradni, most is kaptunk a Müpától egy külön kis termet, ahol összegyűlhetünk, fogadhatjuk a barátainkat. Hozzák nekünk, „a szegény dolgozóknak” különböző kisebb nagyobb csomagokban a remélhetőleg jól sikerült kulináris meglepetéseket, bontunk egy pár üveg pezsgőt, és nagyon jól érezzük magunkat. Ezeket a szilvesztereket én sokkal, de sokkal többre tartom, mint azokat a mulatságokat, amelyekben azelőtt részem lehetett. Kijövök, elbújok a nézőtéren, hallgatom a többi fellépőt, a gyönyörűen muzsikáló embereket. Kell ennél több?
– A koncertműsor kapcsán említette a Padlást, amelynek, ha jól tudom, épp most készül a szimfonikus zenekari átirata.
– Már el is készült, ez is Holló Aurél érdeme – január 5-én és 6-án már felvétel lesz belőle. A közönség február 2-tól hallhatja a Miskolci Nemzeti Színház Padlás-előadásában. Miskolcon egyébként már másodszor mutatják be, az apropó pedig az, hogy január 28-án 25 éves lesz a Padlás. Ha jól tudom, az elmúlt negyed évszázadban minden magyar kőszínház a műsorára tűzte legalább egyszer – ezt nem sok előadás mondhatja el magáról.
– Milyen lett?
– Jó. Azért gondolom, hogy mondhatok ilyet, ilyen egyértelműen, mert aki ismer minket, tudja, csak akkor adunk ki valamit a kezeink közül, ha az jó, a szó legjobb értelmében.
– Február közepén újra színpadra áll az LGT, ráadásul egy maratoni koncerttel, melyre már novemberben elfogytak a jegyek. Be kellett iktatni még egy előadást, s az érdeklődéstől függően egy harmadikon is gondolkodik a szervező. Hogy állnak most az előkészületek?
– Most kezdjük összerázni magunkat, január 2-tól próbálunk hivatalosan, és a próbákra való tekintettel végre abbamaradnak azok az adminisztratív dolgok, amikkel a koncert miatt foglalkoznunk kell. Nagyon utálom ezeket csinálni, de hát muszáj.
– Látja már a műsort?
– Az a tervünk, hogy megpróbálunk egy szokásos, 3-4 órás nagy koncertet adni – ez részben attól is függ, hogy a közönség mennyire bírja majd a gyűrődést. Újdonságként mind a négyünknek lesz egy kisebb szólóblokkja, és mindenképpen játszunk egy kis Barta-emlékblokkot is (Barta Tamás 1982-ben elhunyt gitáros, énekes, zeneszerző, az LGT egyik alapítótagja – a szerk.). Még pontosan nem állt össze a teljes műsor, az első merítésben 74 dal került a listára – teljesen egyértelmű, hogy ennyit nem lehet eljátszani. Most negyvenegynéhánynál tartunk, de majd még ezt is tovább kell nyirbálni. Lesznek köztük olyan dalok, amelyeket ha véletlenül játszottunk is, még Barta Tamással együtt, valószínűleg nem emlékszik már rá a közönség. Csiszolgatjuk, módosítgatjuk a dalainkat, hogy se magunkat, se a közönséget ne untassuk klónozott koncertmásolatokkal. Az én szólóblokkomban például elhangzik majd egy-egy olyan szám, amelyet egyzongorás verzióban még sosem hallott a közönség. Nem tudok még többet, a lényeg, hogy igyekszünk megszolgálni a bizalmat, hogy ennyire sokan kíváncsiak ránk.
– Elképesztő sűrű a koncertnaptára. Hogy bírja?
– Így élek. Egyelőre nem tudok változtatni. Hazugság lenne úgy tenni, mintha nem lennék tisztában azzal, hogy elmúltak ez évek, s hogy tulajdonképpen elég öreg vagyok már, de közben meg ott a zene meg a zenélés, ami nagyon feldobja az embert. Feltölti energiával. Persze, én is elfáradok egy koncert után, mindegyik végén van némi fizikai fáradtság, de ez kell is. Ugyanakkor az ember még órákig fönt van valahol. Nehéz lenyugodni. A zenélés olyan, mint a dopping – állandóan föltekeri az embert, és ezért egy kicsit magasabb hőfokon égünk, mint a generációnkból azok, akik normális életet élnek.
– Számtalan jótékonysági kezdeményezésen is feltűnik a neve, rendszeresen koncertezik az Élet Menete Alapítvány javára, évekkel ezelőtt, szintén jótékony céllal kitalálta a hangjegyárverést, legutóbb pedig az Iványi Gábor vezette Oltalom Karitatív Egyesület Fűtött Utcájának működésére gyűjtött 60 neves kortárs magyar költő, író és más zeneszerzővel karöltve. Úgy érzi kötelessége jótékonykodni?
– Az a legfontosabb, hogy jó ügyeket szolgáljunk. Azt gondolom, hogy amiben részt veszek, az mindig ügy. Igényli és megérdemli a figyelemfelkeltést. Fontos, hogy azok, akik tudnak segíteni, azok segítsenek. Persze egy picit azért visszásnak is tartom, mert, hogy milyen társadalom az, ahol mindig csak a művészek adnak. Miért nem látni olyat, hogy összegyűlik 100 tehetős ember, és azok csinálnak valamit. Akár közönség előtt. Miért ne? Akad nagyon sok nagyon rendes ember, de azt gondolom, sokan vannak olyanok is, akiknek el kellene gondolkodniuk egy picit azon, mit és mennyit tudnának visszajuttatni a társadalomba. Inkább úgy mondom: azoknak, akik rászorulnak. Nem jó úgy élni, hogy ugyan én megvagyok, de azt látom, hogy sokan nagyon nincsenek rendben. Egy csomó kicsi segítséggel sokra lehetne menni.
– Az Oltalom Alapítvány javára rendezett kéziratárverésre mit ajánlott fel?
– Megtaláltam a Kézen fogsz, és hazavezetsz egyik régi, eléggé elsárgult, kézzel írott, javított verzióját. 20000 forint volt a kikiáltási ára. Nem tudom, mi lett a sorsa.
– Úgy tűnik, kerek az élete, legalábbis, ami a szakmai aktivitását illeti. Ki tudja vonni magát abból az elszomorító politikai vircsaftból, ami a kultúra területén zajlik mostanság?
– Szerintem ebből senki nem tudja magát kivonni, ez mindenkit érint, nagyon sok művészt látok, aki nem látja a jövőt és nem látja a kiutat. Jómagam nem értek a politikához, és nem is akarok érintkezni vele, de azért azt még én is látom, hogy a helyzet közel sem rózsás.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!