Nekünk japán - Sikerrel adja át a japonizmus életérzését a remek kiállítás

Beszakézott, japán maskarában bolondozó angol úrilánynak tűnik az a két gésa, akit Boromisza Tibor a Balaton partjára festett. De hiba lenne a „japánhiányt” kárhoztatni.

Egy európai piktor a 19. század utolsó, a 20. század első negyedében nehezen kezdhetett bármit a hagyományos, maszkká merevedett, megnyújtott (s emiatt kicsit lószerű) arcábrázolásokkal. (Élő japánnal pedig mérsékelt gyakorisággal szembesült.) Így mindenki (legyen szó Paul Gaugainről vagy Székely Bertalanról) életdús japán figurákat festett – európai fejekkel. De igazából nem az a fontos, milyen japán témák kerültek vászonra, hanem az, miképp japonizálta a vén kontinens mindennapi életét és művészetét a felkelő nap országa.

Mert a „japánság” több, sokkal több, mint a polgári tálalószekrények aljában lapuló – az eredetire gyakorta ikertestvéri azonosságot mutató – Zsolnay vagy herendi porcelánszerviz. (Csak hogy tudják: az Eszterházy-minta például téglavörös alapon fehéres-lombos bambuszliget.) A japonizmus egy letisztult életérzés – amilyen a távoli ország festészete: kevés vonal, de mindegyik a helyén, erős kontúrok, árnyéknélküliség és éteriség. E technikával lesz japán Rippl-Rónai József parasztszekere, Csontváry Kosztka Tivadar cédrusa, vagy épp Pálinkás Béla tányérra festett libapásztor nénije.

Mint minden életérzés, a japonizmus sem korlátozódik a művészetre.

A Gerbeaud lakk desszertesdoboza maga a hétköznapi orientalizmus, a tehetősebb asszonyok testén lágyan susogott a kimonó, a gazdag dívák japáni szalonjaiban lakk- és papírparavánok, illetve bambuszszekrények idézték a Keletet, az Operában pedig a szerelméért haló Pillangókisasszonyért szorult a torok.

Ezt az életérzést sikerrel adja át a Várkert Bazár remek kiállítása, amit mi sem bizonyít jobban, hogy két néni már a vizit közben megfogadja: japán teát vásárol, s a szervírozáshoz anyuka ’30-as évekbeli japán csészéjét veszi elő.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!