Nem beteg gyerekek, csak feleselő kamaszok

Lovaglás, falmászás, evezés, íjászat, horgászat – megannyi örömteli próbatétel, amely a táborlakókra vár. Nem hallani nyafogást: nincs kedvem, úgysem fog menni… – ezek a gyerekek nem azért húzzák meg az íjat vagy másznak fel a falon, mert szüleik kifizették a tábort (amely egyébként ingyenes), hanem mert fontos a küzdelem és a siker. Önmaguk és az akadályok legyőzése. Komoly segítséget nyújt ehhez az önkéntesek, azaz cimborák és társaik biztatása, őszinte taps és gratuláció jár a kifogott halért vagy a pontos találatért. „Ezek a gyerekek a betegségük által sokkal érettebbek, empatikusabbak, figyelmesebbek a kortársaiknál” – erősíti meg tapasztalatainkat Kun Zsuzsanna, a Bátor Tábor Alapítvány munkatársa, aki a nap folyamán körbevezet minket a hatvani táborhelyen és válaszol a kérdéseinkre. A kapuban Csufi kutya fogad minket, ő a körlet egyetlen állandó lakója, aki még a Bátor Tábor indulása idején kéredzkedett be, valamit megérzett abból, hogy itt csak nevetésre és vidámságra kell felügyelnie. Az étkező előtti téren kis- és nagykamaszok gyülekeznek, indul a közös tánc, amit napjában többször is eljárnak, ki így, ki úgy: nyeglén, szégyenlős mosollyal vagy nagy koncentrációval – de egyetlen megnyúlt, mutáló kamaszfiú vagy gátlásos lány sem hagyja ki. A közös szeánsz után ki-ki a maga csapatával indul a délelőtti programra, mi az istálló felé igyekvőkkel tartunk. Szellő és Petra hátára már fel is pattant egy fiú és egy leányzó, mikor újra feléjük nézünk egyikük már háttal előre lovagol, a másik pedig fekszik a pacin. „Bizalom és egyensúlyfejlesztő gyakorlatok ezek, persze vannak, akiknek az is kihívás, hogy egyáltalán felüljenek egy lóra, különösen azokban a turnusokban, ahol legyengült vagy mozgásukban korlátozott gyerekek vannak. Az ő esetükben más jelent sikert, az ő teljesítményüket fizikai állapotuk még nagyobbá teszi” – mondja Zsuzsi. Az sem baj, ha valaki nagyon fél a lovaktól, az Fabatka hátára kapaszkodik fel. Fabatka a tábor kabalaállata, története jól jellemzi a tábor szellemiségét: pár éve egy nagy viharban kidőlt fából faragták a karbantartók, azóta ő a hely Abigélje, az ő fülébe súghatják titkaikat a gyerekek.

A karámot magunk mögött hagyjuk, kis erdőbe érünk, taps, örömkiáltás, lufipukkanás hallatszik. A táborlakók egyik kedvenc programhelyére értünk, az egyéni próbálkozások után, éppen a szinkronlövés következik. A 10 gyerek egyszerre áll fel, feszíti meg az íjat a hirtelen beállt feszült csöndben, majd egyszerre lőnek. A találati arány ilyenkor sokkal magasabb az összehangolódás és a közös koncentráció eredményeképpen. A programot Molnár Attila, a Bátor Tábor Alapítvány ügyvezető igazgatója vezeti – az alapítvány munkatársainak lehetősége van évente egy-egy hetet a táborban tölteni önkéntesként, általában él is ezzel mindenki. A minket kísérő Zsuzsi 10 turnusban volt már cimbora, 10 színes karkötő emlékezteti erre. „Ez egy vékony, de nagyon erős hegymászó segédkötélből készült emlék, amit minden önkéntes és táborlakó gyerek megkap a turnus végén. Az együtt töltött idő erejét szimbolizálja – és erről szoktuk felismerni egymást az utcán” – meséli nevetve Zsuzsi. Egy olyan fiúhoz, Tomihoz kísér minket, akinek karján még gyerekkorában kezdtek sorakozni a karkötők, most már cimboraként gyarapítja őket. 2002 és 2004 között diabéteszes gyerekként táborozott itt, alig várta, hogy betöltse a húszat és újra jöhessen, immár önkéntesként. Azt mondja „kint” olyan mogorvák az emberek, nem értik, hogy miért ilyen jókedvű, pedig számára ez a természetes – itt bezzeg nem kell visszafognia magát. Most éppen egy nyugisabb programban segédkezik: a kis horgászoknak segít, délután pedig már egy csónak kormányosaként látjuk viszont a tábor hangulatos kis taván.

Következő állomásunk a tábor emblematikus helye, a Bátorkodó. 10 méteres oszlopok között kötélpálya, mászófal, óriás hinta. Egy lányka éppen remegő lábbal próbál felállni a találóan elnevezett Pelenkaoszlopon, ami egy ötméteres, jó pár centis kilengésű póznára fektetett kis falap, mikor sikerül neki, óriási ovációval ünneplik. Izgultak érte a többiek, ahogy a kötélen ingó vagy a maga alá rekeszeket pakolgató társáért is. Itt a leglátványosabbak az élményterápia fázisai: a kihívás, a motiválás és a visszacsatolás – ha tériszonyunkat leküzdve felmászunk egy égbe nyúló falra, bármire képesek lehetünk, bármilyen akadályt leküzdhetünk.

Az itt töltött idő nemcsak felejthetetlen élményeket ad, hanem önbizalommal vértezi fel a krónikus beteg gyerekeket, akiknek nagy szükségük van erre mindennapi életükben.

Lili, Viki és Máté 14-16 éves táborlakó kamaszok. Az ország különböző pontjairól jöttek, korábban nem ismerték egymást, de sok közös van bennük: vagányak, közlékenyek, közvetlenek. És természetesen mindhárman cukorbetegek. Betegségükről idebent nem nagyon beszélnek – van, mi elfeledtesse –, de most érdeklődve hallgatják, kommentálják egymás történetét. „Neked 48 volt a cukrod, mikor kiderült? – csodálkozik Máté Vikire. – Hát akkor nagyon vacakul lehettél! Nekem »csak« 40 volt, de én már a tesiórán is elaludtam, meg csont és bőr voltam.” „Én is fogytam 15 kilót, és annyira szomjas voltam, hogy ültem a kádban és nem tudtam levenni a számat a csapról” – meséli Lili már-már derűsen, aztán számunkra követhetetlen beszámolóba kezd a pumpáról, ami az inzulint adagolja neki, hogy mikor milyen érték a megfelelő, mennyit ehet, hogy kell számolni. Viki és Máté helyeslően bólogat, alig értjük, amit mond. Azt azonban mi is felfogjuk, mit jelent az, amiről aztán Viki beszél, hogy milyen „szerencsés”(!), hogy ő éjjel felkel arra, ha 2 alá zuhan a cukra, és eszik az éjjeliszekrényre készített kekszből. „Az jó – kontráz Máté –, ha nem ébredsz fel rá, akkor lehet, hogy egyáltalán nem kelsz fel…”

Ő az elmúlt pár évben a sok szörnyűség mellett a közvetlen életveszélyt is megélte. Az akkor még 13 éves fiúnál úgy vették észre a lisztérzékenységet, hogy a hasnyálmirigye felmondta a szolgálatot. A kezeletlen gluténallergia miatt alakult ki nála a cukorbetegség is, erre azonban fél évig nem figyelt fel a környezete, pedig Máté már minden klasszikus tünetet produkált. „Én itt is kilógok a sorból – kesereg a nagydumás fiú –, itt is mást eszem, mint a többiek.” Pedig erre igazán odafigyelnek a tábor szervezői. Arra, hogy a gyerekeknek a betegségükkel, táplálkozásukkal ne kelljen foglalkozniuk. 2 orvos, 3 dietetikus, 7 nővér figyeli az inzulinértékeket, állapítja meg annak megfelelően az étkezéseket, sok gyereknek a diabéteszen túl glutén, tojás és/vagy laktózallergiája van, mindez itt nem jelent problémát, sőt a helyi termelők adta alapanyagokból igyekeznek úgy öszszeállítani a menüt, hogy a gyerekek még választhassanak is, ha valamit esetleg nem szeretnek. „A mi szerepünk itt láthatatlan – mondja dr. Maróti Ágnes, a Szegedi Gyermekklinika diabetológiával foglalkozó gyermekorvosa, aki (akárcsak a nővérek vagy a diabetológusok) a szabadságából áldoz azért, hogy itt lehessen, segíthessen. – Az a feladatunk, hogy észrevétlenül levegyük róluk azt a terhet, ami az életük 95%-t kiteszi: hogy gondolkozzanak az inzulinszintjükön, az evésükön. Nagyon jól felszerelt egészségügyi ház áll a rendelkezésünkre, ami egy sürgősséginek is megfelel. Ez most egy elég »problémás« turnus, most is fekszik bent a pihenőszobában egy kislány, aki rosszul lett, minden nap van valaki, ennyi diabéteszes gyereknél ez nem meglepő, de maximális biztonságban vannak.” A doktornő azt is elmondja, hogy bár tapasztalnak rosszul beállított diétát, nem céljuk az edukáció, az inzulinmérésen és a szükséges ellátáson kívül nem „zargatják” a gyerekeket.

„A legfontosabb a kortárs közegben való önfeledt szórakozás – hangsúlyozza Kun Zsuzsanna –, azt csinálhatják, amit ennyi idősen kell, és itt nem lógnak ki a sorból a betegségükkel.” Például szerelmesek, ahogy azt a nyári táborokban szokás, ezért is lehet annyira népszerű a tábori posta, amellyel kis üzeneteket küldhetnek egymásnak. A lányok-fiúk esténként, a meghitt, kuckós beszélgetések előtt kapják meg a házicimbijüktől a leveleket.

A gyerekek 10 fős házakban laknak 4 házicimbivel, akik az egész napot velük töltik. „Mi mindent átélünk, amit ők is, a nap 24 órájában velük vagyunk – mondja Betti, aki civilben logisztikai vezető, és harmadik nyarát tölti önkéntesként a táborban. – Szülőpótlékok, mankók, barátok vagyunk számukra, az a feladatunk, hogy minden itt töltött napjuk szép legyen.” Ahogy az összes munkatársnak és önkéntesnek, akik száma turnusonként meghaladja a gyerekekét. Azt gondolnánk, nem könnyű összeverbuválni nyaranta több száz önkéntest, de igazság szerint jóval több a jelentkező, mint a cimborahelyek száma, így kénytelenek válogatni a jelöltek közül, és várólista is van. Erre a legjobb magyarázatot a 22 éves, óvodapedagógusnak készülő Bence adja, akinek ez az első éve itt és a színjátszó programot vezeti. „Amióta itt vagyok, egyfolytában csak vigyorgok. Hatalmas élmény és terápia ez nekünk is, nemcsak a gyerekeknek. Ez egész más világ, mint ami kint van.” A kinti, mogorva világba Csufi kutya kísér vissza minket, aki még hosszan fut távozó autónk mellett.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!