Cirque du Soleil: Varekai, Sportaréna, május 14.
Elég sokat váratott magára, a műfaj születéséhez képest, míg elvesztettem újcirkusz-szüzességem. De hogy ez a világhírű A Nap Cirkusza előadása révén történt, hatalmas kielégülést okozott.
A korábbi visszafogottságot nagyban befolyásolta a piros orrú bohócok gagyi tréfálkozása, a giccses dallamokra a porondon körbefutó lovak, kutyák, pingvinek látványától való viszolygás, a flitteres csillogás olcsósága, az évekig gyakorolt tornamutatványok hiábavalóságába vetett hit, azaz a hagyományos porond varázstalansága, fűrészporízű cirkuszolása. Most meg alig várom már, hogy legközelebb is részese legyek az ennek a vásári mulatságnak véget vető, tánc- és mozgásművészetre épülő színházi artistamutatványnak.
Az öt budapesti Varekai (Bárhová) című előadás egyikére az Arénába beülő énem szkepszisét pillanatok alatt fújta el a hangfalakból zúgó szél. Már maga a díszlet is bámulatos volt: az erdőt imitáló égig érő (bambusz)rudak alapján először azt hittem, A repülő tőrök klánja című film fán ugráló akrobataakciói elevenednek majd meg, ám egészen más volt a koncepció és a koreográfia. A laza keretdramaturgia szerint egy ifjú férfi Ikaroszként, szárnyaszegett angyalként zuhan alá az égből, és egy varázslatos erdő lényei között találja magát, hogy aztán ismét magára és párra leljen – az akrobatikus tánc- és cirkuszművészek bemutatkozása megannyi epizódja a lényekkel való találkozásainak.
A négy őselem (levegő, víz, tűz, föld) bevonásával a különféle zsonglőr- és trapézattrakciók sokasága ejti kábulatba a nézőt – nekik ott is izom rejlik, ahol mi nem is keresnénk. De már maguk a kosztümök is „embertelenül” csodásak, a látványorgiában akárha egy Tim Burton-film kelléktárát ötvözték volna a groteszkebb francia képregény világával. Mindez jobbára élőzenével és két – egy férfi és egy nő – énekessel a színpadon.
Apropó, színpad. Már önmagában mestermunka ez az egyedi gyártású színtér a beépített részkörszínpadjaival, kiemelkedő dobogójával, a színjátszók be- és eltűnéseit biztosító rejtekajtókkal.
Egyedül az előadás kétszer egyórás hossza volt a megterhelés miatt kifogásolható, amit a beépített, fogyasztásra kihegyezett szünet nyújtott tovább, miközben a második rész leginkább egy nagyszabású finálé, ahol az új látványelemet, egyben csúcspontot az Orosz swing hintáin ugráló, tüzes légtornászok jelentik.
Parádés volt, az ember fia valóban (ismét) szárnyra kap tőle.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!