Ha koncert, menni kell! Pláne, ha koncertszínház! Így nehéz szívvel bár – Te kit választanál? –, de a Duna túlfelén, a Jézusnak volt-e szakálla? című albumuk 20 éves jubileumát ünneplő nyíregyházi Alvin és a Mókusok (a szekszárdi Prosecturával kiegészülő) szabadtéri fellépése helyett a városligeti Királydomb tövébe ácsolt színpadot részesítettem előnyben, a Novák Péter rendezte István, a király rockoperát megsasolni.
Dugig telt nézősorok az éjszakában, szerencsétlen kisgyerekek magukba roskadva a párnákkal és kabáttal kiegyengetett székeken, akiket a kedves szüleik életre szóló koncertélménnyel kívántak megörvendeztetni a hamarosan egykori szánkódombon. Álmosan pislogtak a képükbe világító reflektorokba és a nyirkos éjben alig-alig akarták és tudták követni, mi is zajlik dübörgő zenétől kísérve a színpadon, a hatalmas kivetítőkön. Nos, nem sok.
Előítéleteimet levetkőzve drukkoltam a rendezőnek, hogy megvalósíthassa elképzeléseit – s ne kelljen aztán itt fanyalognom –, bár történelemértelmezése, miszerint a magyarság egymással való szembenállása inkább adottság, amiből valami kreatív kerekedhet kiegyezés idején, erősen megkérdőjelezhető, és ez a rockopera sem igazán alkalmas ennek bizonyítására. Nem is lett belőle semmi. A történelmi tablóból oratórikus rockkoncertre vetkőztetés viszont jó elgondolás, kár, hogy ennyire lagymatagra, fókusz nélkülire sikeredett. Egy valódi – fenn említett – (rock/punk)koncerten berepült volna pár söröspohár a színpadra, és a füttyögés sem maradt volna el.
A tánckar fölösleges biodíszlet volt, inkább zavaró, mint kellő, az a pár néptáncmozdulat és botpörgetés, ami az 1983-as előadásból idekerült, avíttságával tüntetett. A színészi munka mintha találomra épült volna, szinte véletlenszerűen lófráltak az énekesek a színpadon. Ami nem volt véletlen, hiszen el lehetett veszni benne, ahogy a hatalmas, képzőművészeti egyetemisták által megálmodott LED-fal dekorációja is majd’ agyonnyomta őket súlyával, ráadásul a villódzásban szinte követhetetlen volt a mozgó képek sokasága, így jelentésük felfejtése sem történhetett meg.
De a hangsúly nyilván az énekeseken, a frontembereken volt. Varga Miklós (István) hangja épp annyira kopottas, amilyen a fizimiskája, Feke Pál (Koppány) termetes jelenléte ellenére jelentéktelen a színpadon, túl sok hamisság csúszott a dalaiba is, Keresztes Ildikó (Sarolt), aki jobban hasonlított Udvaros Dorottyára, mint egykori önmagára, többet volt színpadon, mint csekély számú dalai alapján gondolhatnánk. Ráadásul szigorúan utasította ki az újra és újra besomfordáló Radics Gigit (Réka) – ami nekem a mai rockpiac allegóriájának tűnt –, aki az egyetlen magas színvonalú hangot jelentette az egész produkcióban. Danics Dóra (Gizella) és Kocsis Tibor (Vecelin) bajor turista duója épp olyan jelentéktelen volt, mint popkarrierjük, Aradi Imre orgánuma viszont jól adta Asztrikot. Szegény Bill kapitány (Torda) – ahogy a közönségből bekiabálták: Bill, a király – hangszálai mára jócskán megereszkedtek, inkább ugatott, mint énekelt, ellenben Nagy Feró, akinek eleve nincs énekhangja, hatásosan szavalta el a punkos Nem kell olyan istent – itt volt egy kis lúdbőr, míg a katarzis a darab végére nem jött össze!
Súlytalan, kvázi-látványos koncert lett az István, a király, mintha az előadók is igyekeztek volna minél előbb a végére érni. Az országos sportcsarnokkörút állomásaira csak azok mennek el, hitem szerint, akik nem látták a tv-közvetítést.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!