Különleges és hiánypótló kiállítás nyílt a Ludwig Múzeumban, amely talán soha máskor nem volt aktuálisabb, mint napjainkban.
A Beatnemzedék – Allen Ginsberg című tárlat különlegessége megvalósításában, hiánypótló mivolta pedig témájában rejlik – lássuk be ugyanis, hogy a beatnemzedékről a legtöbben még említés szintjén se hallottak a középiskolai irodalomórákon, explicit szövegeivel, fülledt szexualitásával pedig nyilvánvalóan ma sem az a korszak, amelyből szívesen tartanak felolvasást a magyartanárok. Ginsberghez, Jack Kerouachoz, William Burroughshoz, Gregory Corsóhoz, Gary Snyderhez vagy Peter Orlovskyhoz az ember vagy önszorgalomból, vagy a felsőoktatásban jut el, így a kiállítás ragyogó alkalom eme nagy, fehér irodalmi lyuk betömésére. Senki ne számítson hagyományos tárlatra: a soha nem látott kiállítási tárgyakat, felvételeket is tartalmazó multimédiás gyűjtemény berántja a látogatót a beatnikek furcsa, elvont, sokak számára talán ijesztő világába. Kéziratok, rajzok, fotók, videók, interjúk segítségével rajzolódik ki előttünk az a gyakran dadaista, szürrealista módon lázadó, drogos hallucinációkkal tarkított, mégis mélységesen humanista vízió, amely Ginsbergéket olyan ellenállhatatlanná teszi ma is.
A beatirodalom az ötvenes évek kusza Amerikájában bontakozott ki, amikor a cukormáz és a keményre lakkozott frizurák mögött iszonyatos társadalmi drámák zajlottak. A konformizmust elutasító multikulturális mozgalom azonban talán sosem volt aktuálisabb, mint ma: Norman Mailer egyik tanulmánya, a Fehér néger parafrázisát hallhatjuk például visszhangozni napjaink egyik legnagyobb hatású popzenészének, Kanye Westnek idei albumán, az Új rabszolgák című számban. A háborúellenes, rasszizmus ellen fellépő, az egyéni élvezeteket előnyben részesítő attitűd mellett a beatnemzedék sajátos formanyelve is örök inspirációs forrás a művészek számára. Ginsbergék hipszterei a saját igényeik szerint élő, felfedezésekre szomjazó, társadalomtól elfordult emberek – a hipszterjelenség pedig néhány éve szintén reneszánszát éli (sőt már ki is futotta magát), még Magyarországon is. A legtöbbször neoprimitív jelzővel illetett beatzene és az olyan mai, szinte napról napra átalakuló-elavuló, populáris zenébe átszivárgó zenei stílusok, stílusjegyek, mint a trap, a dubstep vagy a wonky könnyedén jellemezhetők ugyanezzel a szóval – a szintén világszerte dívó hálószobapopról nem is beszélve. Vegyük Ginsberg emblematikus versét, az Üvöltést: „Moloch, kinek szerelme végtelen kő és olaj! Moloch, kinek lelke elektro / mosság és bankok! Moloch, kinek szegénysége a lángelme kísértete! / Moloch, kinek végzete a semlegesnemű hidrogén felhője!” Atomfegyverek, energiaválság, környezetszennyezés, devizahitelek – az embernek olyan érzése van, mintha megállt volna az idő.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
