Szörényi Levente–Bródy János: István, a király, Operettszínház
Amikor a tao elvételével végképp ellehetetlenítik a függetleneket, magánszínházakat, és politikai akaratot tükröző döntéssel megállítják egy kőszínház megújulási folyamatát, nem lehet szó nélkül elmenni ezek mellett az események mellett, pláne, ha olyan színházi előadásról, jelen esetben az István, a királyról ír az ember, amely épp az érintett színházban megy, ráadásul olyan rendezésben, amely a vezetők felelősségét hangsúlyozza és azt dimenzionálja egyetlen túlélési esélyként.
A kormány a visszaélésekre hivatkozva szünteti meg a kultúr-taót s alakítja át a támogatási rendszer egészét. Kiveszi a támogató cégek kezéből és saját kézbe rakja a döntés jogát, kit támogat. Márpedig a független színházak kivéreztetése mindannyiunknak fájni fog, hiányuk nézőtől kőszínházakig mindenkit érinteni fog. Az is megérzi majd, aki életében még be nem tette a lábát függetlenekhez, mert mindez egész kulturális életünkre lecsapódik majd.
Azt is megérezzük azonban, hogy Kásler Miklós miniszter a nemzeti dalszínházat ígérő Kiss B. Attila operaénekest nevezte ki a Budapesti Operettszínház élére, Lőrinczy György ellenében, akit a társulat támogatott. Azért is kár az ő távozása, mert nemcsak friss szellemiséget hozott az Operettbe, de szakmailag is mindkét oldal elfogadta őt, mindkét oldallal jó kapcsolatokat ápolt.
Az előadás is a megbékélést sürgeti, mindamellett István (Kocsis Dénes) is a változtatás és az új mellett teszi le a voksát, van bátorsága szembemenni a hagyományokkal, a meglévővel a megmaradásért. Székely Kriszta rendezésében nincs sem truváj, sem musicales giccs, sem rockosan nyers vagy épp izzadságszagú erő. Erődemonstráció helyett finomra hangolja, okos, újszerű hangsúlyokkal látja el a rockoperát, meggyőző tálalásban.
Látjuk, mindig a hatalmon lévőké a felelősség, milyen lesz az irány. Már tudjuk, bármelyik is, a pénz az igazi úr. A győzelemmel együtt pedig a romlottság is mindig megjelenik: Sarolt (Polyák Lilla) több mint mámoros, a főpap kegyetlen, fojtottan agresszív, a szerzeteseken bőrkesztyű. Három öltönyös, aktatáskás hízelgő is folyton ott sertepertél.
Koppány (Dolhai Attila) viszont itt most felelősségteljes, méltó ellenfél, az ő álláspontjának is létjogosultsága van. Az előadásvég a Himnusz közös éneklésébe torkollik, ez az együtt éneklésre sarkallás gesztusa a közösségi tudatot és felelősséget, valamint a megbékélés gondolatát erősíti tovább. Mégiscsak egy ország vagyunk, egy közösség, melynek egy az érdeke. Legalábbis annak kéne lennie.
Az Operett több előadásával is bizonyította már, kezd nagyon izgalmas lenni… Most, lehet, ez a folyamat szakad meg. Kár érte.
FOTÓ: GORDON ESZTER
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
