Van az úgy, hogy egy elsőkönyves szerző műve gyéren fogy. Ilyenkor mi lehetne a legjobb üzleti fogás, ha nem az, hogy kiderül: valójában egy ünnepelt író jegyzi a kötetet, aki álnév mögé bújt?
A minap kiderült, hogy J. K. Rowling írt egy krimit, ami még áprilisban került a könyvesboltokba. A Harry Potterkönyvek szerzője szerint „felszabadító élmény” volt, hogy senki sem tudta, ő rejtőzik a Robert Galbraith név mögött. Utánanéztünk, mások miért döntöttek úgy, hogy nem vállalják saját nevüket egy-egy irodalmi mű megjelentetésekor.
Úgy tűnik, J. K. Rowling mindent megtesz azért, hogy bebizonyítsa: a nevére nem „csak” egy varázslófiú története miatt lesz érdemes emlékezni. Első „felnőttregénye”, az Átmeneti üresedés ugyan szépen fogyott, viszont elég sok negatív kritikát is kapott, így talán érthető, miért döntött úgy, hogy egy új műfajban egészen más névvel próbál sikereket elérni. Robert Galbraith krimije, a The Cuckoo’s Calling azonban (annak ellenére, hogy a kritikusok tulajdonképpen szerették) nem rengette meg a könyvpiacot. Eddig. Most azonban szinte minden eladási listán az első helyre ugrott, köszönhetően annak, hogy a Sunday Times egyik szerkesztője leleplezte az álnév mögé bújt írónőt.
Manapság a szerzők főként ezért (az önfeledt „szerzés” öröméért) vesznek fel álneveket, régebben azonban más, ennél komolyabb okai is voltak annak, hogy nem vállalták saját nevüket. A nők például hosszú ideig (tulajdonképpen a mai napig) tisztában vannak azzal, hogy egy férfi művei jobban fogynak, illetve a teremtés koronái bármiről írhatnak. A 19. században szinte párhuzamosan alkotott George Sand és George Eliot, előbbi a francia Amandine Aurore Lucile Dupint, utóbbi az angol Mary Anne Evanst takarta. Mindketten azért döntöttek úgy, hogy férfiként jelentetik meg műveiket, mert attól tartottak, hogy nőként elítélnék őket irodalmi munkásságukért. Ebben egyébként volt valami: miután kiderült, hogy Evans bújik meg George Eliot neve mögött, jelentősen csökkent a művei iránti érdeklődés. Még ennél is komolyabb oka volt az álnév használatára a hatvanas években az amerikai James Tiptree, Jr.-nak, akit egykor a világ egyik legférfiasabb szerzőjének tekintettek. A nyers, kifejezetten maszkulin tudományos-fantasztikus művek szerzője valójában Alice Sheldon volt, aki azért döntött a rejtőzködés mellett, mert korábban egy ideig hírszerzőként dolgozott. És ha már ponyvairodalom, érdemes megjegyezni, hogy ez az a műfaj, amelyben jóformán senki sem az, akinek mondja magát. Krimi, sci-fi, romantikus regény – mind csábítja a szerzőket az önfeledt névalkotásra. Hogy csak a legismertebbeket említsük: Agatha Christie Mary Westmacott néven romantikus regényeket is írt (szám szerint hatot), Stephen King Richard Bachmannként is szerette egy ideig ijesztgetni az olvasókat, a női irodalom koronázott királynője, Nora Roberts pedig J. D. Robb néven publikált krimiket. Itthon is érdemes körülnézni: Lőrincz L. László Leslie L. Lawrence és Frank Cockney nevét is bedobta a könyvpiacra, Vavyan Fable pedig valójában Molnár Éva. De Rejtő Jenőt is szükséges megemlíteni, aki P. Howard mögé bújva írta légiós regényeit, míg a westerntörténeteket G. Lavery néven jegyezte. Lázban tartotta egy ideig a magyar irodalmi szcénát Csokonai Lili is (Weöres Sándor Pszichéjének utódjaként is jegyezték), akiről végül kiderült: Tizenkét hattyúk című műve valójában Esterházy Péter tollából származik, bár maga a szerző arra kérte olvasóit, hogy próbáljanak meg úgy tekinteni rá, mint egy „vagány, tündöklő, szépséges húszéves nő” regényére. Hasonló bizonytalanságban tartotta rajongóit Sárbogárdi Jolán is. „Margittay Edina még soha nem volt egymáséi...” – a mára kultikusnak számító mondatot Parti Nagy Lajos vetette papírra, aki utólag bevallotta: leginkább stílusgyakorlatnak szánta a Sárbogárdi-műveket.
De vannak, akiknek az írói álnév nem puszta szórakozás, sokkal inkább önvédelem. A realizmus egyik úttörője például Marie-Henri Beyle volt. Neve így nem sokat mond az egyszeri olvasónak, Stendhalé viszont már annál is többet – Beyle akkor döntött az álnév mellett, amikor kinevezték Olaszország francia konzuljának. Samuel Langhorne Clemens amerikai író, újságíró és humorista volt. Nem ezért vált azonban világszerte ismertté, hanem Mark Twain néven jegyzett munkásságáért. Társadalomkritikus, rasszizmusellenes műveit talán érthető módon írta álnéven… Kényszerű és nem szabadon választott volt viszont Erich Kästner névváltoztatása: a gyermekirodalom kiemelkedő alakjának tartott szerzőt a nemzetszocialista német kormány tette tiltólistára, méghozzá egy (kissé sikamlós) költemény miatt, amelyet Beethoven halálának századik évfordulója alkalmából írt. Így jelent meg Berthold Bürger, Robert Neuner, Peter Flint és Melchior Kurtz, „akik” mind Kästner nevében írtak. Kevésbé drámai, sőt inkább humoros története van Eric Blairnek, aki azért döntött úgy, hogy inkább Orwell néven publikálja műveit, mert azt gondolta, az O betű kelti fel leginkább a jövendőbeli olvasók figyelmét a könyvespolcokon. Szintén vicces történet: sokáig nem bukott le például a litván származású francia író Romain Gary, akit az a megtiszteltetés ért így, hogy két különböző névvel is elnyerte a legtekintélyesebb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat (egyszer saját érdemeiért, egyszer pedig Émile Ajarként, az Előttem az élet című regénnyel). Essen szó az igazi álnévhalmozókról is: a csúcsot talán egy portugál szerző, bizonyos Fernando Pessoa tartja, aki nyolcvannál is több felvett néven jegyzett már műveket, de idehaza sem kell szégyenkeznünk: Nemere István legalább 30 különböző aláírással dolgozott, többek közt azért, hogy ne csak a saját nevét lássa viszont a könyvesboltokban, de nagy álnévmágus Tandori Dezső is.
És vannak olyanok, akikről a mai napig nem tudjuk pontosan, kik is voltak valójában. Itt érdemes megemlíteni a hazai irodalom jelenkori szerzőit, többek közt azt a Centaurit, aki csak ritkán jelenik meg nyilvánosan, olyankor is csak paraván mögött ülve hajlandó felolvasni műveit. De legalább azt biztosan tudni lehet, hogy férfi. Még ebben sem lehetünk teljesen biztosak Spiegelmann Laura esetében, akinek Édeskevés című regényét olvasva azért élhetünk a gyanúval, miszerint férfi szerzővel van dolgunk. Nem kérdés viszont ez Kondor Vilmos esetében, aki sajátos hangvételű krimijeivel gyorsan belopta magát az olvasóközönség szívébe. Népszerűségének egyik alappillére a személyét övező titokzatosság is, ami – egyelőre – háborítatlannak tűnik. Az ő esetében a marketing egyik fő fogása az álnév, ellentétben például J. K. Rowling fent említett művével, ami viszont csak azután lehetett híres, hogy kiderült, ki a valódi szerzője. Épp ezért érdemes minden szerzőnek átgondolni, mikor és hogyan érdemes álnevet választania magának. Egyébként erre is Rowling az élő példa, aki azért csak a kezdőbetűit használta keresztneveinek, hogy ne derüljön ki rögtön, hogy valójában nő. A történet folytatása pedig mindenki számára ismert…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!