Szerelmesek, féltékenyek, gyarlók, hűségesek. Azaz hús-vér emberek, és nem mellesleg írók, költők a főszereplői Nyáry Krisztián valós történeteinek, amelyeket először a Facebookon olvashattuk bejegyzések formájában, s amelyekből októberben már a második kötet jelent meg. Az irodalomtörténésszel a magánélet határait feszegettük.
– Emlékszik még az első költőszerelemre, ami megragadta a figyelmét?
– Hogyne. Épp a sítúránkhoz kerestem valamit, mikor véletlenül belebotlottam egy képbe, ami akár ma is készülhetett. Annyira megtetszett, hogy megosztottam a barátaimmal a Facebookon, ott pedig hihetetlen népszerűségre tett szert. A ’30- as években készült kép a fiatal Radnóti Miklóst és feleségét, Gyarmati Fannit mutatta a sípályán.
– Lavinát indított el a kép.
– Igen, látva a nagy érdeklődést, másnap Kosztolányiékról írtam pár sort. Később pedig már a netes ismerőseim kértek újabb és újabb posztokat. Mert bár e történetek nagy része az irodalomtudománnyal foglalkozók számára ismert, de az irodalmat szerető, átlag műveltségű embernek már nem, hiszen ezt nem tanítják az iskolákban.
– Mit gondol, miért ez a szemérmesség?
– Nehéz a középiskolai tanároknak, óriási anyagot kell leadniuk, a központosított tanterv mellett nem lehet hosszan időzni egy-egy életrajzi mozzanat mellett. És persze a magyar irodalomtudomány által stilizált életrajzokba nem fér bele, hogy a „nemzet szerzői” gyarló emberek is lehettek. Vannak kivételek, például Ady, akiről tudjuk, hogy szerette a nőket, az italt és az éjszakai életet, de Babitsra már nem szívesen gondolunk szerelmes férfiként. Vagy Móriczra, akinek több barátnője, szeretője is volt egyszerre. Petőfi is a nép szerelmes hőse – aki mellesleg majdnem feleségül vett valaki mást, míg menyasszonya, Szendrey Júlia otthon várta. De közelebb hozhatjuk a kamaszokhoz az írókat, költőket húsvér emberekként. Ma már sokfelé tartok rendhagyó irodalomórát, és úgy tűnik, ezeknek a történeteknek lett egyfajta olvasásnépszerűsítő funkciója. Pedig nem „népnevelni” szeretnék, csupán szórakoztatni. Ritkán hallok olyan véleményt, az olvasó bánja, hogy megtudta, mivel is töltötte idejét a művész két költemény megírása között.
– Önnek okozott valamelyik „szereplője” csalódást?
– Igyekszem elválasztani a szerzőt a műtől. Hiszen egy kiváló ember is írhat rosszat és fordítva: egy erkölcsileg megkérdőjelezhető embertől is születhet remekmű. A szerzőt, mint embert viszont meg lehet szeretni: ezt a képet módosíthatja a magánéleti információ. Ha az ember szereti Kassák Lajost, akkor annyira nem örül, ha megtudja, rosszul bánt feleségével, de a művei ettől nem változnak. Sajnos nehezen választjuk el az életművet és az életrajzot. Jól látszott ez Nyirő József esetében, akiről ráadásul politikai alapon születtek ítéletek. A baloldali közönség, akihez eljutott a híre, hogy mindenféle furcsa körülmények között újratemették, azt mondta, nyilas volt, következésképpen tehetségtelen és fércműveket író gazember. A jobboldali közönség szerint viszont gyönyörű műveket írt: próbálták elsikálni, hogy nyilas volt. Pedig az igazság az, hogy műveinek egy részét érdemes olvasni – nem véletlenül kapott Babitstól Baumgarten-díjat. Attól, hogy gazemberként viselkedett, nem írt rosszul.
– Vallja azt az irodalomelméleti irányzatot, miszerint a mű és a szerző teljesen elválasztható egymástól?
– Az igazán jó vers az, ami akkor is hatásos, ha semmit nem tudunk a szerzőjéről. De nem sokkal többet mond például a Levél a hitvesnek című Radnóti-vers, ha tudjuk, a munkaszolgálatból küldte feleségének, annak ismeretében, valószínűleg soha többet nem fognak találkozni? Régebbi műveknél pedig egészen beszűkül az értelmezés lehetősége, ha nem ismerjük a hátteret.
– Említette egyszer, hogy azért nem ír 19. századnál régebbi szerelmes történeteket, mert nehéz értelmezni azokat a korábbi műveket…
– A szöveget tudjuk értelmezni, a korviszonyokat már nehezebben. Balassi Bálint esetében például nehezen összeférhetőnek tűnik, hogy miközben ontotta korának legszebb szerelmes verseit, nőkkel erőszakoskodott. De abba a reneszánsz életformába ez belefért, nem volt kirívó eset.
– Honnan lehet biztos benne, hogy hiteles a forrás, amit felhasznál?
– Amit maguk a szerzők vagy a róluk író neves irodalomtörténészek írtak meg, azt érdemes hiteles forrásként elfogadnunk. Történeteim 95 százalékban igazak. Többet azért nem állíthatok, mert az ember a leveleiben is hajlamos hazudni, főleg, ha szerelmes levélről van szó. Sőt még a naplójában is becsaphatja saját magát.
– A facebookos csoportja nagyon aktív – segítik a munkáját?
– Persze. Sokszor előfordul, hogy miután megosztok valamit, egy-két órán belül levelet kapok az adott személy leszármazottjától. Például írtam Sárközi Mártáról, Molnár Ferenc lányáról, akiről csak időskori képem volt. Egy óra múlva jelentkezett az unokája, és küldött róla egy fiatalkori képet.
– Van kedvence a mostani kötetben megjelent szerzők közül?
– Szerencsés vagyok, azokról írhatok, akiket nagyon szeretek. Például Kemény Jánosról, a kiváló erdélyi szerzőről, akit kevesen ismernek. Az egykori fejedelmi leszármazott vagyonát és életét a kultúrának szentelte, felesége, a skót–görög származású Augusta pedig mindebben partnere volt. Marosvécsi kastélyukban gyűlt össze a kor irodalmi elitje, ők rendezték a Helikon-kör irodalmi találkozóit 1926-tól. Végül – mint osztályidegennek – minden vagyonát elkobozták.
– Melyik sztorival birkózott meg nehezen?
– Kölcsey története például érzékeny téma, azon hosszan dolgoztam.
– Mit gondol a véleményről, miszerint Kölcsey nem szerelmes volt Szemere Pálba, csupán mélységesen szentimentálisan fejezte ki barátságát – leveleinek hangvétele pedig abban a korban általános volt férfiak között is?
– Ha csak a szerelem szó gyakori használatát, vagy a nagy szentimentális érzések megjelenítését találom műveiben Szemere iránt, akkor nem írom meg ezt a történetet. De ennél többről lehetett szó – alátámasztják ezt különböző életrajzi elemek is. Ráadásul nagyon intenzív érzelmek vetülnek ki a leveleiben, amik másoknál így nem olvashatóak. Sőt az 1810-es évek után Kölcsey sem írt hasonlóan mély érzelemmel. A vita nem is arról szól, hogy írt-e szerelmes leveleket Szemerének, hanem arról, hogy ennek a szerelemérzésnek van-e erotikus tartalma. A magyar szerelem szó értelmezése önmagában kevés, de Kölcsey használta saját érzelmei leírására az ógörög androfília szót is. Ez pedig a felvilágosodás korában egyértelműen az antik férfiszerelem meghatározása volt. Hogy homoszexuális lett volna, nem állítom. A feltételezésem az, hogy az 1810-es években szerelmes érzéseket táplált Szemere Pál iránt, ami valószínűleg nem talált viszonzásra. Hogy egy költőnek milyen a szexuális orientációja, az a művek szempontjából szinte mindegy. De ha az életére vagyunk kíváncsiak, akkor fontos lehet, hogy a szerelme nem teljesedett be, sokat volt magányos, gyakran érezte magát boldogtalannak. És akkor talán eszünkbe jut, miért imádkozik jó kedvért a Himnusz szerzője.
– Volt, aki közelebb került a kutatómunka során önhöz?
– Szinte mindenki. Például Tersánszky Józsi Jenő, akiről sokan csak annyit tudnak, hogy egy kedves kocsmai bohém volt. Közben pedig egy példás erkölcsű emberről van szó, aki minden diktatúrával szemben nagyszerűen viselkedett. Jó volt ezt az oldalát is megismerni. Ha pedig a társas kapcsolatokra gondolunk, akkor az általános tanulság számomra az, hogy még a legnagyobb szerelmi bonyodalomban sem csak egy valaki a hibás. Mindig két-három emberen múlik a kialakult helyzet. Például Szabó Lőrinc esetében, aki szeretőjét, felesége barátnőjét költöztette volna haza – úgy tervezte, hármasban élnek majd. Nem csak ő, a szeretett asszonyok is kellettek az abszurd helyzet kialakulásához.
– Manapság nem sokat tudunk kortárs szerzőink magánéletéről – másként volt ez a nyugatos nemzedék idejében?
– Változó. Karinthy esetében például igen. Mert ő meg is írta. Az, hogy Molnár Ferenc éppen összeveszett vagy kibékült Fedák Sárival, az is címlapsztori volt. De József Attila nem szerepelt címlapokon, viszonylag szűk közönsége volt a saját korában, a környezete azért tudta, hogy éppen kibe szerelmes. A nyugatosokról még szerelemtérképet is rajzolhatunk a párkapcsolatok mentén. Ebben lennének gócpontok, például Ady Endre – akitől elég sok szál indulna el – vagy Déry Tibor, a nagy nőcsábászok. Olyan pici, pár száz fős volt ez a közösség, mint egy falu. Mindenki ismert mindenkit.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
