Wind River – Gyilkos nyomon

 
Wind River – Gyilkos nyomon

A Wind River nem csupán egy gyilkosság története, hanem aprólékos táj- és társadalomrajz az amerikai senkiföldjéről, ahol még a vadnyugat törvényei uralkodnak, és a vadász dolga kilőni a ragadozókat, legyenek pumák, farkasok, vagy a legveszélyesebbek: frusztrált fehér férfiak.

A már nem csak színészként és Oscar-jelölt forgatókönyvíróként (A préri urai), de rendezőként is magasan jegyzett Taylor Sheridan filmje a gondterhelt alkotó válasza Trump Amerikájára, ezért is fogadták cseppet elfogult lelkesedéssel Sundance filmfesztiváli bemutatóját.

A wyomingi indiánrezervátumban az élet épp olyan egyhangú és kilátástalan, mint a végtelen hómezők. A fiatal indián férfiak kallódnak és drogoznak, az indián nők elleni erőszak rendszerszintű és dokumentálatlan, ami az író-rendező lábjegyzetéből kiderül, különben erről sem tudnánk. Az itt élő kevés fehér ember vagy barát, akit befogadott a törzs, és „indiánabbul” él azoknál, akiknek őseié volt a föld, avagy ellenség.

Ha a hely nem lenne érintetlen szépségében és vadságában elég nyomasztó, az idegfeszítően lassú időkezelés és a szándékolt minimalizmus csak még baljósabbá, gyomorszorítóbbá teszi. Ráadásul két, vadállatok által szétmarcangolt holttestre bukkan a helyi vadász (Jeremy Renner), a nőt megerőszakolták, mezítláb menekült a hóban haláláig. A kezdő FBI-ügynöknő (Elizabeth Olsen) dolga felderíteni az ügyet, és csak a súlyosan létszámhiányos és gyakorlatlan indián rendőrségre számíthat, ezért kéri a vadásznyomolvasó segítségét. Számára azonban ez nem egyszerű szakmai „rutinfeladat”, személyes sorstragédiájával, saját lánya, majd a családja elvesztésével is újra szembesülnie kell. A gyilkosság pszichológiája mellett a másik könyörtelen precizitással felfejtett, Renner által felkavaró őszinteséggel bemutatott mélylélektani szál a gyászé. Mindkettő ólmosan megüli a lelket, feloldásra pedig annyi remény sincs, mint a tavaszi olvadásra.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!