Bizonyosan még a macska is tudta, hogy Jane Campion filmjében szerepel, ezért hagyta magát olyan kifinomultan dédelgetni a John Keatset alakító Ben Wishaw ölében. A Fényes csillag az egyik leggyönyörűbben fényképezett film, amit valaha láttam.
Mintha nem is evilági lenne, akárcsak a múzsa, mely Keats szonettjeit súgta. Érezzük a vadvirágok illatát az égnél is kékebb mezőn, lábunkat simogatja az a szél, mely Fanny (Abbie Cornish) hálószobájában a függöny szélét lebegteti. Ez a valószerűtlenül élénk színekben pompázó, csupa finom részletből felfestett, a jelmezek utolsó szoknyakorcáig hű világ, melyet Greig Fraser fényképezett, szinte már giccses, mégis gyönyörködtet. Hála a cannes-i nagydíjas rendező Campionnak, aki tökéletes arányérzékkel komponált a költői nyelvhez méltóan túlzó, mégsem dagályos jeleneteket. S mindez nem is fájdalmasan szép, mint a történet, melyet ugyan ismerünk az életrajzból, ám újra felfedezünk Campion szólítására.
A nincstelen költő és a vagyontalan félárva lány szerelme halálra ítélt volt egy olyan világban, amelyben a csakis házasságban engedélyezett (mindenfajta) szerelmet komoly belépti díjhoz kötötték. Nem maradt számukra más, mint megérinteni egymás tenyerét a falon át, udvarias szerelmesleveleket körmölni, és harmad- olykor negyedmagukkal sétálgatva bensőséges pillantásokat váltani. Mégis, az egymásra találás varázsa így is létrejött az öntörvényű, bohókásan lelkes, minden porcikájával életszeretetet sugárzó fiatal lány és az ihlet keresésébe és a zord lélekmagányba belefáradt, szomorkás költő között. Keats végre azt érezhette, amiről mindig is írt, és azt írhatta, amiről mindig is álmodott. Szerelme beteljesülhetetlenségében is tökéletes volt, hiszen viszonzásra talált.
Ben Wishaw már ránézésre is tüdőbajos, éhező poéta, a lyukas kabátjában, a beesett mellkasával, a vézna hajfürtjeivel. Ám hiába szavalja borzongatóan gyöngéden a világirodalom legszebb verseit, Abbie Cornish mellett szinte mellékszereplő. Az ausztrál színésznő – aki karakterre Nicole Kidmanbe „oltott” Kate Winslet – eljátszik mindent, amiből megértjük, miért is írta Keats „neki” azokat a verseket. És bár Fanny erős nő, a szerelem őt is megtöri olykor. De sosem kapcsolatuk legalizálásának reménytelensége csüggeszti, hanem az, ha egy hétig nem kap levelet a kedvestől. Tudjuk, épp ilyen törékeny, ilyen kiszolgáltatott egy szerelmes lelke… Ilyenkor szeretetteljes, meleg családja azonnal siet óvni és vigasztalni őt. Minden társadalmi szabályon felül emelkedve befogadják Keatset is, az édesanyja még az eljegyzésbe is beleegyezik, bár ekkor már sejthető, hogy a fiú nem éri meg a tavaszt sem.
Fannyval együtt hasad meg a szívünk és omlik össze a világunk, mikor megérkezik Rómából a gyászhír. S bár az ő életük itt ér véget, hiszen Fanny sosem teheti túl magát John elvesztésén, szerelmük szent és hallhatatlan, minden egyes verssorban tovább él. Az én gyarló, romantikus szívem a film végén egy percre mégis azt kívánta, inkább írt volna Keats középszerű verseket a családról, boldogságról, lepkékről meg vadvirágokról, egy hosszú, teljes, Fannyval leélt életen át.
(Forgalmazza a Budapest Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!