Apám kommunista művész volt, a szegedi színház főrendezője. A rendszer megváltoztatásának álma sodorta a forradalomba, s lett annak egyik szegedi vezetője. Három és fél évet ült ezért az álomért – fogalmaz sommásan Horváth Péter író-rendező édesapja, Horváth Jenő ’56-os szerepléséről. – Pár éve a szegedi levéltárban kikértem a peranyagot. A paksaméta tetején épp apám kézzel írott vallomása feküdt. Október 25-én kezdődött a szervezkedés, őt a forradalmi bizottság titkárának választották. Elkötelezett párttagként nem a rendszert akarta megdönteni, hanem „csak” változásokat akart. Nem is politikait, inkább szakmait. Az érdekelte, hogy például a színészeknek munkaalkalmat teremtsen, ezért létrehoztak egy rádiót – az egyik vádpont szerint itt lázító beszédek is elhangzottak, ami valószínűleg így történt. Ezenkívül a rendfenntartásra törekedett: az állami szervezet lehetőleg úgy szerveződjön újjá, hogy az ne járjon áldozatokkal, egyik oldalon sem. Amikor egy lincshangulatú társaság elindult az ÁVH-laktanya felé, odatelefonált, hogy sürgősen engedjék szabadságra a kiskatonákat; a tiszteket pedig azért „tartóztatták le”, hogy a Csillagban őrizve megvédjék őket a vérontástól. A vád tanúi persze egészen másképp vallottak, ellene. Öt évre ítélték, az ügyész tízért fellebbezett.

Horváth Péter bevallja: 30-35 évet elvett az életéből, hogy feldolgozza a családja szétesését. Neki, ha nehezen is, de sikerült, ám az öccse sosem heverte ki apja forradalmi szerepvállalásának következményeit.

– A bebörtönzést követően a szolgálati lakásunkat elvették, anyámat pedig mint ellenforradalmi feleséget kirakták a színházból. Színésznőként először Miskolcon kapott állást, oda cipelte magával a négy év körüli öcsémet. Én Budapestre kerültem, nagyszülőkhöz, ott kezdtem az iskolát. Volt egy fél év az életünkben, amikor az öcsémmel együtt intézetbe kerültünk. Az a legsötétebb gyerekterror helye volt! Tulajdonképpen apám története tett engem íróvá. Terápiaként kezdődött. A szüleim válása, a családom széthullása, az érthetetlen események, érzések megértésének vágya vitt rá az írásra. Így született meg a Csaó Bambinó című musical erről a korszakról. Hogy megkeseredett ember lett-e az apám? Inkább úgy mondanám, hogy csalódott. Díszlettologatóként tért vissza a színházba, eleinte titokban, más neve alatt rendezett. Egy fényesen indult rendezői karrier tört meg, vidéken dolgozgatott, nem lett belőle „nagypályás” sosem. Élete végén Bálványos szélén vett egy kis házat és gazdálkodott. Azt mondogatta, hogy jobban szeret a retkekkel meg a hagymákkal vitatkozni, miként nőjenek, mintsem hogy idióta színészeknek próbálja elmagyarázni az igazságot. Egy szavát se hittük…

Földes Gábor nevét fekete betűkkel jegyzi a forradalom krónikája: az egyetlen színész-rendező volt, akit megtorlásképpen kivégeztek. A győri Kisfaludy (ma Nemzeti) Színház főrendezője még csupán 33 éves volt akkor, de Jászai-díjasként már a legjobb színházi szakemberek közt tartották számon. Hithű kommunistaként bízott az igazságosságot ígérő társadalmi programjukban, bár ’53-ban csatlakozott Nagy Imre irányvonalához.

Hogy milyen „főbenjáró” szerepet vállalt a forradalom idején? Eltökélten épp azon ügyködött, hogy megakadályozza a vérontást. Október 23-án részt vett a helyi Petőfi Kör megalapításában, 25-én az Ideiglenes Nemzeti Tanács elnökségi tagjává és egyben az értelmiségi tanács elnökévé választották. Többek között neki is köszönhető, hogy 25-én a megyei börtönnél kibontakozó tüntetés és összecsapás nem járt még több halálos áldozattal. 26-án délután a mosonmagyaróvári sortüzet követően a városba küldték, ahol sikerrel vette elejét a további vérontásnak és fegyverezte le a mészárlásért felelős határőrlaktanyát. A színházban Katona József Bánk bánját vitte színpadra – ez a bátor tette a szovjet megszállók elleni nemzeti tiltakozást fejezte ki.

Többször letartóztatták, majd szabadon engedték – végül 1957. május 23-án a győri megyei bíróságon megkezdődött Földes Gábor és társainak bűnpere. Az eljárásban a hatalom példát akart statuálni, bizonyítva, hogy egy Nagy Imre-hívő kommunistának nincs irgalom. A vád egyik tanúja a győri színház Leningrádban végzett rendezője, egyben párttitkára, Giricz Mátyás volt, aki kemény vádakkal illette egykori főrendezőjét. Elmondása szerint Földes egy kocsmai beszélgetésben „angyalföldi szarnak” nevezte Kádárt, a Szovjetunióról pedig kijelentette, hogy terjeszkedő imperialista nagyhatalom.

Június 10-én Földes Gábor elsőrendű vádlottat és öt társát halálra, valamint vagyonelkobzásra ítélték. Hiába jártak közben barátok és kollégák (Major Tamás, Simon Zsuzsa, Kelen Béla), Kádár szóban kegyelmet ígért a közbenjáróknak, a hatályos ítéletet mégis végrehajtották a győri megyei börtön udvarán 1958. január 15-én, hajnali 4 óra 57 perckor. Földes Gábor a bírósági eljárások során nem kért magának kegyelmet, csupán golyó általi halált – hiába. Utolsó szavaival, amíg a kötél szóhoz engedte jutni, a szocializmust, Nagy Imrét és az ország függetlenségét éltette.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!