„Berlinben voltam a Suszter, szabó, baka, kém premierjének napján és épp az utolsó interjúmat fejeztem be, amikor megtudtam, hogy Oscar-díjra jelöltek” – mondta telefonon Gary Oldman. „Nem számítottam rá, rettenetesen örülök neki, de főleg annak, hogy végre megtört a jég, és ennyi év után életemben először Oscar-díjra jelölt a szakma.”
Oldman már mintha hónapokkal előbb érezte volna, hogy ez az alakítás hozza meg számára a sokat késlekedő elismerést: amikor New Yorkban interjút adott a Vasárnapi Híreknek, úgy fogalmazott: „Sok figurát játszottam érzelmi töltéssel, sokat fizikai töltéssel, de 30 évbe telt, mire eljutottam addig a szerepig, amihez nem kellett más, csak nyugi”.
– Mondja, milyen kém lenne magából?
– Nem hiszem, hogy használható kém lennék, mert nem vagyok jó hazudozó. Mondogatom a gyerekeimnek, hogy a hazugságnál csak az árulást és a tisztességtelenséget utálom jobban, és képtelen vagyok hazudni. Kivéve, ha a szerep azt kívánja. Mondják, hogy a kémekben és a színészekben az a közös, hogy remekül tudnak alakoskodni, de szerintem pont az ellenkezője igaz. A jó színész mindig a figura igazságát keresi.
– Beszélt kémekkel?
– Kémekkel nem, de John LeCarréval igen, aki remekül megírta a figurámat. És nagy ajándék, hogy forgatás előtt és közben bármikor felhívhattam őt. Abban kértem és kaptam tőle sok segítséget, hogy elmesélte a figura háttérsztoriját, honnan jött, ki volt, mi az előélete.
Mindannyiunknak van kedvenc kémje, kinek Bond, kinek Bourne.
– Önnek kicsoda?
– George Smiley és Le Carre, aki szerintem újrafogalmazta a kémregényt, mint műfajt. Ő ugyanis sokkal hitelesebb képet fest a kémek világáról, mint Fleming, és most nem a Bond-filmekről beszélek, mert azok – főleg az utóbbi filmek – alaposan leporolták Fleminget. A kém legfontosabb tulajdonsága, hogy névtelen, még azoknak a számára is, akikkel dolgozik. Levetítettük a filmünket a brit titkosszolgálatnak, az MI6-osoknak, és egytől egyig visszaigazolták, hogy jó nyomon jártunk. A szakmájukért nagy árat fizetnek a magánéletben, az egyik kém azt mondta, a lánya a mai napig abban a hiszemben van, hogy az apja diplomaták sofőrje. A kémek világa messze nem olyan, ahogy a Bond-filmekben látjuk, a kaszinókkal, szmokinggal, gyönyörű nőkkel, luxussal, Aston Martinokkal. Kalapot le a rendezőnk előtt, mert a mi filmünk úgy világít, mint egy lávalámpa. Fogalmazhatok úgy is, olyan, mint amikor néma, nagy pelyhekben békésen hull a hó. A csönd és a hang viszonya is ilyen. Nincs dübörgés, se hatásvadászat, mint a Bourne-filmekben és nem akarunk rivalizálni a Bonddal.
– John Le Carre töviről hegyire ismeri és mesterien ábrázolja a hidegháború időszakát. Ön hogyan gondol vissza azokra az évtizedekre?
– Csak híradófoszlányokra emlékszem, mert abban az időszakban a hormontúltengésemmel voltam elfoglalva. Sokkal jobban izgattak a testi örömök, a csajok és David Bowie, mint a politika. Kína volt az egyik első számú ellenség, most meg Kínával kokettálunk. Az ellenségkép mindig változik. Voltak az oroszok, manapság meg Irán, amelyik atombombákat fabrikál, és folyton az jár az eszemben, mit gondolnak a szülők a szüleikről, akik elvesztették a gyereküket valamelyik háborúban, megharcoltak a kommunizmussal, és most azt látják, hogy ágyba bújunk a legádázabb ellenségünkkel, sőt, szájon is csókoljuk... Elképzelni se tudom, mit éreznek azok a szülők, akiknek odaveszett a fia a hidegháború valamelyik forró frontján.
– Önt legtöbbször robbanékony szerepekben látjuk. Ebben a filmben viszont szinte alig szólal meg és remekül palástolja az érzéseit. Lehet, hogy a jövőben főleg ilyen visszafogott figurákat fog választani?
– Megpróbáltam és kiderült, hogy ez is megy. Játszottam musicalben, táncoltam, énekeltem, csak filmben nem kértek fel még másra, mint lelkileg torz, fizikailag erőszakos alakokra. Felüdülés volt egy ilyen csöndes alakot játszani, aki nem tűnik fel senkinek. Sok évvel ezelőtt egyszer együtt vacsoráztam Jack Nicholsonnal, és olyan energiával lépett be az étterembe, hogy mindenkinek felcsillant a szeme. George Smiley épp ennek az ellentéte. Legszívesebben beleolvadna a tapétába. Könnyebb volt megformálni, mint egy harsány figurát, mert LeCarré remekül megírta.
– Ilyen filmeket, mint a Suszter, szabó, baka, kém egyre nehezebb átverekedni a stúdiókon. Hogy látja Hollywood és benne a saját jövőjét?
– Az iparág szeizmikus változáson megy át, és néha az az érzésem, hogy már csak valami digitális apróság választ el attól, hogy teljesen átalakuljon. Sose hittem volna, hogy megélem a celluloid halálát, ami egyben a filmfinanszírozás és a forgalmazás halálát is jelenti a hagyományos értelemben. Ki merem mondani, filmpárti sznob vagyok, szeretek ülni egy sötét nézőtéren, szeretem bámulni a vásznon megjelenő csodát, de a gyerekeim már az iPhone bűvöletében élnek, az iPaden néznek filmet, és nekem ez egy teljesen idegen világ. Ne kérdezze, hol látom ebben a mozi jövőjét. És elszomorít, hogy jobban ismernek a Call of Duty nevű videojátékból, mint akár a Harry Potterből. Ijesztő, nem?
– Amikor beszélgetett LeCarréval, felmerült, hogy mennyit változott a hírszerzés és az elhárítás a hidegháború óta?
– A mi filmünk ’73–’74-ben játszódik, mikor még szó se volt internetről, Google-ról. A világ megváltozott, a titkok elillantak. Az interneten élünk, a technológia teljesen felforgatta a kémkedés világát és új kereteket teremtett. LeCarré azt mondja, a titkoknak megtalálták a helyét ebben a szép új világban, de a technológia olyan rohamtempóban fejlődik, hogy szinte lehetetlen lépést tartani vele. Ha engem kérdez, nosztalgiám van. Azok a régi szép napok...
– David Bowie-t is beleértve...
– Nemcsak őt. Sok Bachot hallgatok, néha rapet, máskor hiphopot. John Lennon azt mondaná, megrögzött beatnik vagyok. Imádom a Beatlest, szeretem Dylant, Bowie-t, és érdekes módon a srácaim is rajongók. Ha másra tekerik a rádiót, kikapcsolom. Zongorázom, gitározom és ukulelézek, „hawaii” gitározom. Néha még zenekarban is.
Hollywood, 2O12. január
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
