OLIVIER GUEZ: Josef Mengele eltűnése

Mengele durván ellöki Marthát, falhoz csapja a vacsorához az asztalra készített tányérokat. Vérben forgó, kidülledt szemmel üvölt, mint egy őrült, egy megveszett farkas, mint Auschwitzban, amikor ikreket talált a rámpán. Martha rá sem ismer, nem mer közelebb menni, Mengele földhöz vágja az evőeszközöket, a poharakat, egy gyertyatartót, mindent, ami a keze ügyébe kerül, aztán felrohan a hálószobájukba, bedobál néhány holmit egy sporttáskába, magához vesz pár köteg bankjegyet és az útlevelét, beszáll a kocsijába, és a feleségét egy pillantásra sem méltatva padlógázzal elhajt. Legszívesebben a haját tépné, amiért ilyen naiv volt, ilyen öntelt. Milyen ostoba idióta, micsoda barom, gúnyolódik Eichmannon, aki álnév mögé rejtőzik, miközben ő a saját nevén szerepel a nyilvántartásokban! Egy gyerek is rátalálna! Kis híján elüt néhány parasztot az út szélén, ahogy teljes sebességgel száguld észak felé, Paraguayba, hogy elrejtőzzön, meg akar nyugodni, egy kis szerencsével elülnek a hullámok, az abortuszok, az újságíró bejelentése, befolyásos családja van, minden megvehető, csak meg kell adni az árát, és egyelőre nincs elfogatóparancs ellene.

Mengele Asunciónban rendezkedik be. Von Eckstein és Jung befogadja; Sedlmeier és Alois meglátogatja. Idősebb Karl megfáradt, már a legfiatalabb testvér vette kezébe a cég irányítását. A három férfi hosszasan tárgyal, és kikérik Rudel tanácsait is. A pilóta Stroessner bizalmasa és kiváltságos közvetítő a paraguayi hadsereghez, amelynek fegyvereket ad el. Megnyugtatja a szökevényt: Stroessner Paraguaya olyan, mint Argentína volt Perón alatt, nincs mitől tartania, vegyen földeket, kaotikus és korrupt ugyan az ország, de stabil, senki nem háborgatná. A komor Mengele a fogát csikorgatja: „Most nem!” Új életet épített fel Buenos Airesben, gyönyörű háza van, jól megy a gyógyszerész-laboratóriuma. Alois és Sedlmeier bátorítja, nem kell kapkodnia, ezrével tesznek panaszt évente, a legtöbbjének semmilyen következménye nem lesz, és ha már Paraguayban van, új feladatot bíznak rá, adjon el trágyázógépeket, amelyek Európában hatalmas sikert arattak.

Mengele visszatér a Chaco parasztjaihoz, kátyús útjaihoz, lázas forróságához. A lelkesedés azonban elszállt. Tompa aggodalom emészti, sötét előérzet, ismét összeomolhat az élete, és ahogy vezet, eszébe jut a müncheni képtár festménye, amely gyerekként rémülettel töltötte el, Jónás a bálna szájában, a prófétát mindjárt elnyeli a tengeri szörny. A társai úgy látják, megváltozott, idő előtt megöregedett. Az általuk csodált büszke értelmiségi helyét egy hallgatag, ingerlékeny férfi vette át. Egyik délután keményen leszidta a Jung fiút, aki a biológialeckéjét mondta fel. Az estélyeken, amelyeket a barátai szerveznek a medence partján, elrágcsál pár falatot, és idegesen félrevonul. Amikor Von Eckstein megpróbál beszélni vele, Mengele csak feszült mosollyal felel. Csak Haaséék mellett, Marthával és Karl-Heinzcel talál nyugalomra, akik 1958 utolsó hónapjaiban rendszeresen meglátogatják. Az unokaöccse szerető fiúnak bizonyul, megnyugtató és értelmes, megérdemli a Dürer-metszet reprodukcióját, amelyet Mengele a negyvenedik születésnapjára kapott. Családi körben ünneplik a karácsonyt és az új évet Jungéknál. 

A nácik koccintanak, 1959 remek év lesz, Mengele lekopogja a fán. Amikor lejár a vízuma, úgy dönt, visszatér Buenos Airesbe.

 

Még nem tudja, de egy másik kopó is üldözi. Egy osztrák kommunista, a spanyol háború veteránja, egykori dachaui és auschwitzi deportált, az utóbbiban a vezető főorvos, Eduard With személyi titkára. Ő, Hermann Langbein sosem felejtette el Mengele doktort, nem hitte el, hogy meghalt. Véletlenül látta meg 1954-ben a válása hivatalos hirdetményét, így bukkant a nyomára. Két évvel korábban társalapítója volt a Nemzetközi Auschwitz Bizottságnak, amely a tábori túlélők kárenyhítésére jött létre, valamint, hogy információk és tanúvallomások gyűjtésével segítse bíróság elé állíttatni kínzóikat. Langbein türelmesen, diszkréten nyomoz, és gyűjti a bizonyítékokat Mengele ellen. Meggyőződése, hogy Buenos Airesben él, felfigyelt az argentin ügyvéd közreműködésére a válóperben. Langbein átadja az anyagot a szövetségi igazságügy-miniszternek, aki kijelenti, hogy nem illetékes: valamelyik szövetségi tartománynak kell foglalkoznia a Mengele-üggyel. A bírák vonakodnak vállalni, kivéve Freiburgban, Mengele utolsó ismert lakhelyén: Irenének is ő segített ide költözni a háború végén. 1959. február 25-én itt adja ki az ügyész az elfogatóparancsot szándékos emberölés és emberölési kísérlet vádjával. Langbein makacsul állítja, hogy Mengele Buenos Airesben él, a külügyminisztériumnak kérnie kell a kiadatását az argentin kormánytól.

Sedlmeier megtáviratozza Mengelének a hírt, amelyet egyik rendőrségi informátora osztott meg vele. Most már szó sem lehet kivárásról, el kell adni a villát és a Fadro Farm-beli részesedést, le kell zárni a bankszámlákat, Paraguayba kell menekülni. Semmi jel nem mutat arra, hogy az új, demokratikusan választott, liberális argentin kormány ugyanolyan kegyes lesz a nácikhoz, mint perónista, katonai elődei. Könnyen lehet, hogy Buenos Aires eleget tesz Bonn kérésének: Mengele megrémül, az idegösszeomlás határán áll, amikor kartondobozba csomagolja tudományos folyóiratait, és minden magyarázat nélkül elköszön laboratóriumi munkatársaitól. Marthától és Karl-Heinztől, akik Argentínában maradnak, a legnagyobb diszkréciót követeli. Megöleli őket, és kijelenti, hogy „hamarosan” találkoznak Asunciónban.

Rudel ismét a segítségére siet. Segít megszerezni a paraguayi állampolgárságot: Bonn és Asunción között nincs semmiféle kiadatási egyezmény, Stroessner elnök sosem adná ki állampolgárát idegen hatalomnak, Paraguay szuverenitása szent. Mengelét elrettenti a gondolat, hogy nagyvárosban éljen, könyörögve kéri a barátját, hogy vidéki menedéket találjon számára valamelyik német közösségben. A simulékony Rudel Alban Krugra, egy széles vállú, vörös nácira bízza, akinek tanyája van Nueva Bavariában, néhány kilométerre az argentin határtól.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!