Slágerrangadó

A könyvben szereplők többsége halott. Az örök ifjúságukat túlélők pedig közelítenek az aggkorhoz. (A zenetörténeti tárcák egy ma már nem létező lapban, a Népszabadságban jelentek meg kötetbe rendezésük előtt, vélhetően egy-egy évfordulóhoz kötődve.)

Ma már, ha vannak is slágerlisták, vagy ha kereskedelmi szempontok (eladott albumok száma) alapján lajstromozzák is még a rock and roll előadóit, ezeknek a névjegyzékeknek mérvadó mivoltuk a nullához közelít. Hiszen a zenehallgatási szokások éppúgy megváltoztak, ahogy a fizikai formátumokat is felváltották a digitális korszak vívmányai. Tehát nemcsak zenetörténeti utazásra invitál a szerző, mikor az ’50–’80-as évtizedek rock and roll és beatzenéjének előadóit veszi elő a fiókból (stílusosabban: teszi fel kislemezeiket, hosszú lejátszású albumaikat egy lemezjátszóra), hanem kor- és társadalomtörténeti nosztalgiázásra is csábít – egyben a saját ifjúságát is szcenírozza, ami a rock körül forgott. Azoknak szól tehát elsősorban a könyv, akik Elvis Presleytől a Beatlesen át a Táncdalfesztiválig, Koós Jánosig, az Omega–Illés–Metró „szentháromságig” követték szorosabban a népszerű formációkat, a ’60-as évek második felében élték fiatalságukat és a felforgató zenét, akik bejáratosak voltak a Metró Klubba, honosak a Budai Ifjúsági Parkba, vagy „lógtak a SZER-en”, azaz a Szabad Európa Rádión. Akik tudják, mi fán terem a Hungária („Fenyőfán”), és a szerzőhöz hasonlóan mutatják azon rajongói attitűdöket, amiket a szociológus-filozófus Theodor Adorno már leírt a jazzistákat tanulmányozva („Fétis-karakter a zenében és a zenehallgatás regressziója”). Számukra nem tűnik rébusznak „A V. I. P.’s sem volt utolsó: abból lett a Spooky Tooth” mondat, és tudják, mi az a Dave Clark Five, vagy mi volt a Beatles és a Rolling Stones mellett a harmadik legsikeresebb zenekar Britanniában (Herman’s Hermit).

Hegyi Iván enciklopédikus tudással, szórakoztató módon anekdotázik a régmúlt sztárjairól, tényleg meglepő tényekkel szolgálva (pl. Whitney Houston sikerdalát, az I will always love you-t Dolly Parton írta évtizedekkel korábban), sportújságírói mivoltát és stílusát meg nem hazudtolva azt is tudja, persze, hogy 2014-ben annyian voltak kíváncsiak a Beach Boys budapesti koncertjére, mint az előző heti Dunaújváros–Paks NB I-es mérkőzésre. A szójátékokból fakadó humora is a régi, habár ezt enyhén szólva túltolja („a Dohány és a Síp utca sarkán. Nem síppal és nem sok dohánnyal, de dobbal és gitárral”). Mindazonáltal a lelkesedése, zenei antikváriusi tevékenysége több mint figyelemfelkeltő: még engem, az évtizedekkel később érkezőt, aki jóval szubkulturálisabb muzsikákat kedvel is, rávett arra, hogy meghallgassak egy Elton John-válogatást vagy Ray Charles ’73-as tokiói koncertfelvételét – csak, hogy lefüleljem, mitől is döglik a légy, mitől életteliek és fiatalító hatásúak ma is ezek a dalok.

(Hegyi Iván: Éjjel-nappal rock (Rock Around the Clock)
Sprint Kft., 2017. 192 o.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!