Ónodi Eszter a Katona József Színházban bemutatott A mizantróp című Moliére-darabban a női főszerepet alakítja. Nem fél az évek múlásától, a Nemzetiben hamarosan húszéves ifjú hölgyet játszik.
– A mizantróp előtt Zsámbéki Gáborral utoljára Spiró György Koccanás című darabjában dolgozott együtt, ami végül is szintén az embergyűlöletről szól.
Ónodi Eszter: Zsámbékiban abszolút benne van a tehetségtelenség, a hazugság iránti utálat, csak ennek a Koccanás esetében a groteszkebb, humorosabb oldalát próbáljuk megfogni, A mizantrópban viszont már egy sötétebb, rosszabb kedvű állapotot fogalmazott meg. Valószínűleg ennyit romlott a közhangulata, világfelfogása.
– Ez az előadás már azt mutatja, hogy valakinek teljesen elege van mindenből, kivonul a világból. Önben is vannak hasonló érzések?
Ónodi Eszter: Nekem is voltak hasonló gondolataim, de mivel kisgyermekes szülő, és nem mellékesen magyar színésznő vagyok, ez felelősséggel jár, nem pakolhatom fel egy kocsira az életünket, és nem mondhatom, hogy a sivatagban, vagy bárhol másutt próbálok létezni.
– Politikai dolgokon is dühöng, vagy ezeket próbálja magától távol tartani?
Ónodi Eszter: Próbálom. Magyarországon olyan szintre süllyedt a politika, hogy attól már csömöröm van.
– Szülés után arra kérte a színházat, hogy évente csak egy bemutatója legyen, hogy a gyerekkel tudjon foglalkozni. Tolerálták ezt?
Ónodi Eszter: Az első három évben abszolút. A negyedikben pedig csak azért lett egy premierem, mert két filmet is forgathattam. Így még most is csak havi tizenöt előadást játszom, ami a szülés előtti huszonöt, huszonnyolchoz képest most éppen jó. Régebben előfordult, hogy már a hátam közepére sem kívántam, hogy be kelljen mennem a színházba.
– Amikor a fia arra kéri, hogy ne menjen el a színházba, mit válaszol neki?
Ónodi Eszter: Azt, hogy el akarunk költözni, és ahhoz, hogy legyen pénzünk, a mamának dolgoznia kell. És arról is beszélek neki, hogy nagyon szeretek játszani, tehát, ha azt akarja, hogy nekem jó legyen, akkor el kell engednie.
– A Trakhiszi nőkben volt az első olyan szerepe, amiben megcsalt asszonyt játszott. Már középkorú nőket is alakít, miközben az önről szóló kommentekben sokan állítják, hogy fiatalabbnak néz ki a koránál.
Ónodi Eszter: Most Péterfy Boritól – aki szülni megy – átveszem a Nemzetiben, a Három nővérben, Irina szerepét, ebben kimondom, hogy húszéves vagyok. Ma már a tradicionális életkorfelfogások nem feltétlenül vannak divatban a színházban. Egy Zsótér Sándor által rendezett előadásban például nemhogy az életkorok, de akár a nemek, a szerepkörök is fölcserélődnek. Ezért én nem aggódom. A Katonában a Barbárok előadása óta nekem amúgy is a bővérű, kicsit kurvás nők jutnak. Most az érettebb jó nőket játszom. Korábban a Katonában nem nagyon kaptam csábító, dívás szerepeket, erre az oldalamra az utolsó három évben kezdtek ráharapni a rendezők. Zsámbéki már a főiskolán megmondta, hogy én majd biztos sok jó nőt fogok játszani, örüljek minden szerepnek, ami nem ilyen. Aztán a pályám első tíz évében éppen hogy nem ilyen szerepeket kaptam.
– Filmen sok ilyet kapott.
Ónodi Eszter: Igen, de szerencsére azért más jellegűeket is játszottam. Ha pedig hasonló szerepeket osztanak rám, az én feladatom, hogy valami mást csináljak belőlük, mint amilyenek az addigiak voltak.
– Egy időben annak a színésznőnek a hírében állt, akinek mindennap bedobnak a postaládájába egy forgatókönyvet, bár ezt akkoriban is tagadta. Most viszont más a helyzet, bár ön azért szerepel két új, de még be nem mutatott filmben. A Deák Krisztina filmjében alakított artistanő szerepe miatt ráadásul alapszinten még zsonglőrködni is megtanult.
Ónodi Eszter: Három hónapig kőkeményen gyakoroltam, miközben soha nem sportoltam, a labdaérzékem pedig nulla. Szép és nagy szerep. Még a kupolába is felhúztak tizenöt méter magasba, persze azért biztosítókötéllel. Amikor megtudtam, hogy mindezt velem képzelik el, először röhögőgörcsöt kaptam. Aztán én magam sem hittem el, hogy mégis megcsinálom. Dyga Zsombor thrillerjében pedig egy fontos mellékalakot, egy anyát játszom.
Egyiket sem sikerült bemutatni, ugyanis szinte leállt a magyar filmgyártás. Egyelőre szemle sincs, összeomlott a filmes hátország. De nekem legalább a Katonában van egy fix állásom, és igen nagy örömet szerez a munkám. Azt azonban nem tudom, mit hoz a jövő, mert az elvonások a színházakat is fenyegetik. Drukkolok, hogy nagyon sok rossz ne történjen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
