Amíg nem voltam itthon, áthúzatta a kanapét. A mennyezet alatt díszcsík fut körbe, a szememmel követem. Egyik első gyerekkori emlékem ez a csík, aszimmetrikus sorminta, talán diók vagy barackok, gyerekkoromban labdának néztem. Két évet voltam távol, a kanapét most kék plüss borítja. Mielőtt elmentem, barna kárpit volt rajta, valami fura kötött-csomózott anyag. Akkor a bélése volt olyan színű, mint most a külseje. A tenyeremen érzem az élénk kék műselyem tapintását. A belseje most szürke, kicsit sprődebb, erősebb anyag. Jó minőségű. Ágyazni ugyanúgy ágyaz, várj, segítek, mondom neki. Kinyitja a fekhelyet, a régi, rongyos anyagdarabot a kivehető párnák alá teszi, nehogy kiszúrja a váz a kárpitot. Régebben meg akartam értetni vele, hogy úgysem szúrja ki, de most már nem akarom. Várj, segítek, mondom neki. Hoz egy régi, lyukas lepedőt, ezt is aláteríti. Aztán betesszük a párnákat, a háttámla párnája egyik oldalról köríves, ahol a karfához illeszkedik. Ez kerül távolabb a fejrésztől. Az ülőlap szabályos téglalap alakú, ez megy a fejrész mellé. Aztán a lepedő gyanánt használt paplanhuzat jön, ez is lyukas, a széle is szakadozott, segítek betűrni. Jó az, mondja. Aztán egy idő után, amikor nem voltam ott, a másik szobában, az én ágyamban kezdett aludni, hogy ne kelljen egyedül kinyitni-becsukni a kanapét. Párszor megütötte magát ágyazáskor, mielőtt átszokott a másik szobába, volt, hogy el is esett. Amíg még a dupla ággyá kihúzható kanapén aludt, az volt a szokása, hogy a fűtési szezon kezdetekor átköltözött a konvektorhoz közelebbi fekhelyről a konvektortól távolabbira. Segítek ágyazni, mondom. Együtt odakészítjük a feje mellé a kisrádiót meg a zseblámpát.
A felső peron körívesen ér be az állomásra, az alsó egyenesen húzódik végig az aluljáró szélein. Tízszer két évet lépünk az időben, talán a budapesti Ecseri úton találom magam. A két sínpályát liftek, mozgólépcsők és gyalogjárdák kötik össze. Tömött szerelvény érkezik be, nem halad tovább, rengetegen kiszállnak, és csak kevesen indulnak a másik peronhoz. A tömeg nagy része a kijáratokhoz tart. A csomópontot minden oldalról lakótelep veszi körül, sötét van, leesett a hó, szél nincs. Négyemeletes házak fogják körbe a futurisztikus építményt. A vonat lekapcsolja a lámpáit, de a vezetőfülkéből senki nem száll ki. A járókelők nem igyekeznek sehová, nem tűnnek el a házakban, inkább csak őgyelegnek, nem világos, hogy mik a szándékaik. A játszótér mellett haladok, feltűnés nélkül igyekszem távolodni, derékszögben elfordul a járda, és akaratom ellenére szembekerülök az egyik utassal. Nem szabad ránéznem, szuggerálom magamat, de a kritikus pillanatban így is megjelenik a lelki szemeim előtt kék, üszkös arca. Alaposan rám ijeszt. Nem férfi, nem nő. Munkásruhát visel. Nem szabad elárulnom magam a járásommal, tudom, hogy akik bent vannak a házakban, azok nem bántanak. Akik ébren vannak és égetik a villanyt, azok még nem változtak át. Felnézek, kiszúrok magamnak egy harmadik emeleti ablakot. Valószínűleg konyhaablak, testetlenül, békésen árad belőle a fehér fény. Megnyugszom. Tudom, hogy a zár nyelve tartja a lépcsőház vasajtaját, be fogok jutni kulcs nélkül, és ha felmegyek a lépcsőn és becsöngetek, ember fog ajtót nyitni, élő ember, nem munkásruhát viselő, kék arcú szörny, ha majd ajtót nyit, nem nézek rá, a feje mögé nézek, az előszoba falain is körbefut a ronda díszcsík a mennyezet alatt.
Az előszobában világos zsemleszínű anyakutya, szépen fekszik a kosárban. A tíz kicsi szép sorban illeszkedik a csecsbimbóira, alusznak és szopnak. Addig kell megfojtanom a kölykeit, amíg nem nyílik fel a szemük. Barackok vagy diók. A mennyezet és a fal találkozásába téved a tekintetem. Amíg nem nyílik fel a szemük, addig nem bűn.
Rájuk gondolok, akik egész életükben kenyeret ettek. Álltak a konyhaasztal mellett, csíkokra vágták a karéj kenyeret, és szűkösen kiporciózták, hogy mit raknak a tetejére. Aztán azokra gondolok, akiknek nem volt mit enniük. Engem gondoztak és tápláltak, hogy most erőm teljében itt álljak egyedül. Éppen életük utolsó esztendejében nem jutott nekik ennivaló. Hol voltam akkor? Elfog a szégyen, miközben mindent magamba tömök. Tíz embernek is sok, mégis rágok tovább, és arra gondolok, milyen hosszú időre be tudták volna osztani. Feszül a hasam, már alig bírom lenyelni a falatot – milyen sok étkezést feljavíthattak volna annyival, amit én egy étkezésre eltüntetek, gondolom magamban. Heteken át örvendezhettek volna, hogy nem csak magában kell enni a kenyeret. De ha meghagynám az ételt, akkor se lakhatnának jól ezzel a múltban. Évekkel-évtizedekkel ezelőtt elporladtak, nem táplálhatja őket, ami most fölösleges. Nagyot nyelek, a díszcsíkot nézem, ahogy körbefut a falon. A konyhaszekrény mögött nem látszik, és az ablaknál is megszakad, mert az ablak egészen a mennyezetig felér. Ez az étel nem az az étel. Nekem most nem azért jut belőle, mert nekik akkor nem jutott. Dúskálás, ez a szó rá, ez alól nem mentesülhetsz. Egyedül emésztek, és ki tudja, ők is tudják-e, hogy átlátom vagy nem látom át, mi jár cserébe a kínlódásunkért.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
