Tíz év, tízezer fénykép. Aj Vej-vej első magyarországi kiállításán megmutatja, hogyan lett belőle a világ egyik legmeghatározóbb képzőművésze. Miközben megelevenedik a nyolcvanas évek New Yorkja, betekinthetünk egy kivételes alkotó élményeibe és érzéseibe.
Kína jelenleg leghíresebb alkotóját nem szükséges bemutatni: ha más nem is, bebörtönzésének híre sokakhoz eljutott. A kommunista országnak jó ideje kényelmetlen, ahogy Aj Vej-vej kritizálja a rendszert, főként a korrupciós ügyek feszegetése tette őt közellenséggé a kínai rezsim szemében. Hazája titkosrendőrsége nem kímélte, egy alkalommal olyan brutálisan bántalmazták, hogy kórházba került, tavaly pedig műtermét rombolták porig. Letartóztatása világszerte nagy port kavart, a hivatalos források szerint adócsalással vádolták meg. Végül a Kínai Kommunista Párt alapításának 90. évfordulóján, az ünnepségekhez kapcsolódó amnesztia keretében szabadon engedték. Megfigyelése azonban azóta is tart. A művész ugyan nem vett részt személyesen az Ernst Múzeum megnyitóján – nem is tehette, hiszen nem hagyhatja el hazáját –, de a kiállítás anyagának összeállítása az első képtől az utolsóig az ő koncepciója szerint történt.
Aj Vej-vej 1983-ban érkezett Amerikába, ahol egy ösztöndíjnak köszönhetően tíz évig élt. Saját bevallása szerint ez az idő legfőként azzal telt, hogy „a barátaival csellengett céltalanul”. Ebből a csellengésből azonban egy mára világszerte meghatározó művész szárnypróbálgatását, és az őt jelentősen inspiráló közeget ismerhetjük most meg. Aj Vej-vej ugyanis pontosan dokumentálta ezt a 10 évet, akárhová ment, kezében ott volt a fényképezőgép, amellyel mindent megörökített, ami a szeme elé került.
A kiállítás anyaga jól szabott ívben mutatja meg, hogyan élte meg ezt a 10 évet a művész. Az első képek egy zárt világot, szűk szobákban élő, és az utcákon még csak meghatározott útvonalon közlekedő, de már mindenre nyitott, bohém fiatalokat mutatnak be, emellett Aj Vej-vej korai művészetének vezérmotívumait is megjelenítik. Már itt, ezekben a zárt terekben visszaköszönnek a később ikonikussá váló napraforgómagok, vagy éppen Marcel Duchamp profilja. De ez még csak az akklimatizálódás időszaka. A kezdeti rácsodálkozást azonban alig néhány év elteltével a kiábrándulás, a város brutális arcának megmutatása váltja fel: tüntetések, a tüntetéseket szétverő rendőrök, vérző fejű demonstráló, rock koncerten tomboló fiatalok – és ez még csak az egyik vetület. Az elidegenedés vissza-visszatérő motívumai – piszkos hajléktalanok, falkákban kóborló kutyák – egy olyan várost mutatnak meg, amely jelentősen elüt a kezdeti fotók hangulatától. Ahogy telik az idő, a művész is egyre tágabb térben mozog, egyre messzebb jut, és egyre többet mutat meg – mert egyre többet ért – az őt körülvevő világból.
A tudatosan komponált és a véletlenül létrejött képek váltakozása kiszámíthatatlan, széttartó anyagot eredményez, amely mögött viszont nagyon is tudatos koncepció rejlik. A képek időrendben kerülnek a falra, néhol mégis „hatásvadász” érzetet keltenek: egy durva letartóztatás képei után egy üres park nyugalma, a divatbemutatón éppen szépítkező nő portréja után egy rendőri rajtaütés brutalitása – az ilyen kontrasztok létrehozása jelzi valójában, miről is szól ez a kiállítás, amely az alkotó koncepciója szerint az ő személyes élményeit, gondolatait és korabeli attitűdjét hivatott bemutatni.
Bár mindaz, ami miatt Aj Vej-vej korunk egyik legismertebb és legelismertebb művésze, nem jelenik meg a kiállítás képein, az a 10 év, amelyet ezek a felvételek dokumentálnak, szemlélteti, hogyan vált azzá, ami végül lett. Az pedig semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül, hogy mindaz, amit az Ernst Múzeum kiállításán látunk, a művész szándéka szerint került fel a falra, abban a sorrendben, ahogy azt ő eltervezte. Így annyit mutat meg magából, amennyit akar.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
