Opera 3D-ben

– Juditot már sokszor énekelte, de virtuális díszletek között még nem.

– A férjem, a tv-producer Francesco Stochino Weiss fejlesztette ki ezt a technikát, amit most fogunk először színházban használni. A művészeti irányítást magamra vállaltam, hiszen 25 év tapasztalata áll mögöttem a Kékszakállú interpretálásában.

– Vagyis saját magát rendezi?

– Mondhatjuk így is, de a csapatunk (ausztrál, iráni, francia, angol, magyar, olasz) tagjai közül kicsit mindenki rendez. Hiszen azt még sehol nem próbálták ki, hogy egy opera-előadás alatt úgy vetítsék 3D technikával a díszleteket, hogy semmi ne legyen megépítve a színpadon.

– Nézőkként úgy látjuk, mintha monumentális díszlet lenne előttünk?

– A néző úgy érzi magát, mintha a szereplőkkel együtt, ő is benne lenne A kékszakállú herceg várában. Lesznek különböző tárgyak, például kardok, melyek úgy tűnnek, akár a 3D-s moziban, hogy közelebb jönnek hozzájuk, azt érezhetik, hogy szinte megérinthetik őket. Ez lehet a jövő, hiszen a komputergrafikával bármilyen színpadképet megalkothatunk. Remélem, hogy ez a technika sok fiatalt is megnyer az opera klasszikus műfajának.

– Ez az opera arról szól, hogy a férfi behatol a nő lelkébe, annyi ajtót nyit ki benne, amennyit csak lehet. A férjével már nyilván túl vannak ezen a folyamaton.

– Igen, tizennyolc év házasság után az ember már bizonyos ajtókat kinyitott. Kicsit tanultam Judittól, hiszen csaknem százötvenszer énekeltem.

– Megtanulta, hogy nem szabad minden ajtót kinyitni, hagyni kell a férfinak bizonyos területeket?

– Ez így van. De ezt én magam is megkövetelem. Oda-vissza kell működjön.

– Ön szerint melyik az az ajtó, amit már nem szabad kinyitni?

– Mindenkinek vannak féltve őrzött titkai, amelyeket nem szeretne felfedni senki előtt. Sosem tudhatjuk, mikor érintünk fájó pontot a másik lelkében. De az ember nem mindig annyira okos, mint ahogy az élet azt megkövetelné. A szere­­tet, a szerelem viszont sok mindenre megoldást jelenthet.

– Függetleníteni tudja magát attól a felbolydult méhkastól, ami az Operaházban van?

– Lehet, hogy ilyen tekintetben álmodozó vagyok. Hiszek a művészetben, bízom a művészeinkben és remélem, hogy a dolgok hamarosan rendeződnek. Az első direktorral, akivel tárgyaltunk, még arról volt szó, hogy a produkció megvalósításához megkapunk mindenféle támogatást. Ezek a törekvések az idővel folyamatosan apadtak – nagy szomorúságunkra. Nem volt könnyű, de elérkeztünk a finisbe.

– Már nyilván edzett, hiszen annyi minden történt önnel. Roberto Alagna például otthagyta a Milánói Scala színpadán, miután őt kifütyülték, vagy úgy ugrott be a Veronai Aréna előadásába, az Aidába, amiben ott még nem is játszott, hogy kezdés előtt háromnegyed órával szóltak, amikor éppen békésen grillezett a kertjükben.

– Amikor az ember ilyen úttörő produkciót hoz létre, várna egy kis segítséget, vagy legalábbis nyugodt alkotókörülményeket. Ez nem igazán volt így. Hiába edzett valaki, lehet, hogy már hatszázszor megbántottak, de ha még egyszer megbántanak, az ugyanúgy fáj. Mégis inkább a férjem mondta bizonyos pontokon, hogy befejezzük, lemondjuk a produkciót. Az adott körülmények között talán éssze­­rűbb lett volna. Ki­­derült, hogy az Operaháznak még a plakátokra sincs pénze, azokat is mi csináltattuk. Amikor Alagna otthagyott egyedül a színpadon, az is olyan helyzet volt, hogy nem adhattam fel. Pedig akkor is azt mondtam magamban, hogy „Jézus Máriám, no most mi lesz?” De tudtam, hogy nem mehetek én is ki, mert akkor összehúzzák a függönyt, és vége az előadásnak. A karmester is nézett mindenfelé, aztán egyszerre csak föltette a pálcáját, hogy „na, megyünk tovább!” És akkor én elkezdtem egyedül énekelni a duettet. Tudtam, és most is tudom, hogy tartanom kell a frontot, küzdenem, amíg csak lehet. Az Operaházban pedig rendeződnie kell a helyzetnek, kívánom ezt a kollégáim miatt is. A bizonytalanságnak, megfélemlítésnek, az olyan atmoszférának, amiben nem lehet jól teljesíteni, el kell tűnnie. Ennek e háznak a művészetről, az operáról kell szólnia.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!