Gimnazistaként nem vettem komolyan néhai Somorjai Ferenc énekórai intelmeit.

 
Veronai Aréna

A legendás székesfehérvári zenepedagógus mielőtt feltett a lemezjátszóra egy lemezt, természetesen a világ legjobb felvételét, mindig felhívta figyelmünket a műfaj egzotikumaira. Többek közt arra is, hogy az operaelőadás nem rockkoncert, vagyis akármennyire tetszene, véletlenül se tapsoljunk bele, hanem várjuk ki a végét. Ellenben, ha Olaszországban hallgatunk operát, akkor ott, nem hogy szabad, de egyenesen kötelező a hangos tetszésnyilvánítás, különben kinéznek minket a nézőtérről.

Hittem is, nem is, amit az általunk csak Somának hívott tanár úr mesélt. Mígnem a jó sorsom egyszer Veronába vetett, az ókori arénába, egy Aida-előadásra. Mit mondjak, a kezdés előtti órákban hosszú sorok kígyóztak az Aréna környéki vendéglők mellékhelyiségei előtt. Bágyasztó hőség volt, a strandokról jöttek a népek, s a fürdőrucikat cserélték színházi szettekre. Eddig rendben is lett volna. Az már gyanúsabb volt, hogy a férfiak pezsgős palackokkal a hónuk alatt, a nők meg talpas poharakkal a kezükben közelítették a kapukat. Odabent azután a 25 ezres nézőtéren a futballfieszták hangulata fogadott. Az előadásra nem nagyon emlékszem, annyira lekötöttek a nézők, pontosabban a nézőtér és a színpad közti folyamatos kapcsolattartás. Az még hagyján, hogy szinte együtt énekeltek, de egy-egy ária után az énekesek kifutottak a színpad szélére, előbb az egyik oldalra, azután a másikra is, s úgy ünnepelték őket, mintha gólt rúgtak volna a világbajnokságon. A mediterrán operaünnep az előadás után is folytatódott, egészen hajnalig. Az Aréna előtti térre és a környékbeli utcákba ugyanis több ezer asztalt varázsoltak valahonnan az élelmes vendéglősök.

Szolid várakozásokkal utaztam Szegedre a múlt hétvégén, hogy a legnagyobb magyarországi szabadtéri színpadon meghallgassam Mascagni Parasztbecsületét és Leoncavallótól a Bajazzókat. Kicsit tartottam tőle, hogy vaskalaposra sikeredik az este, hiszen az opera nálunk véresen komoly dolog. A nézők általában feszengenek, az énekesek kőmerevek, a kritikusok meg még egy szabadtéri előadáson sem tudnak lazítani. Azért titkon mégis bíztam a Dóm tér varázsában. Hogy a csillagsátor alatt talán kis időre feledni tudjuk a rossz közép-európai beidegződéseinket. És valóban, a kezdeti nézőtéri zavarodottságot követően, az első felvonás derekára csak feloldódott a feszültség, s összecsattantak azok a fránya tenyerek. Nem volt könnyű, de azért sikerült ezen a nyári estén őszintén örülni a felhangzó daloknak.

Igaz, Szegeden nem durrantak pezsgők a nézőtéren, de a villamosok még jártak éjfél után. És ha asztaltenger nem is árasztotta el a sétálóutcát, szerencsére voltak nyitva tartó vendéglők.

 

Címkék: kultúra, zene, komolyzene, opera

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!