Mához egy hétre (február 27-én) a Kodak Színházban kiosztják az Oscar-díjakat, s ezzel hollywoodi időszámítás szerint hivatalosan vége a 2010-es esztendőnek.

Natalie Portman fekete hattyúként

- – Kép 1/6

Vannak évek, mikor a hollywoodi szomszédvárakban remegve drukkolnak a stúdió-alkalmazottak, mert az állásuk függ e pompás tűzijáték kimenetelétől. Ez az év azonban nem az az év, mert a verseny gyakorlatilag lefutott. A Sony olyannyira kiegyenlítettnek tekinti a ráfordítást a Social Network – A közösségi háló nemzetközi mozisikerével, hogy a stúdió könyvelői már a habot nyalogatják a film DVD-kiadásának tortáján. Ha a Facebook keletkezéséről szóló alkotás most még a legjobb film Oscarját is elnyeri, az a stúdiónak már csak tisztán erkölcsi elégtétel (és az illetékeseknek persze busás prémium), mivel évtizedek óta nem produkált Oscar-díjas filmet. Persze Scott Rudinnak, a film producerének sem volt mindegy, hogy a pénz beszél, de neki igazán az fontos, hogy a kutya ugasson. Mert jövő vasárnap ország-világ előtt be akarja bizonyítani, hogy erkölcsileg és szakmailag is le tudja győzni legnagyobb nemezisét, Harvey Weinsteint, A király beszéde producerét.

Weinstein filmjét sokkal kisebb apparátus motorja hajtotta, mint amekkora a Sony Pictures hatalmas nemzetközi forgalmazó-részlege. A súlyos anyagi gondokkal küzdő független Weinstein Company minden fillért megrágva nyomta előre a filmet a hazai és a külföldi arénában, s ez nem volt akármilyen mutatvány. Két órán át lekötni a közönség és a kritikusok figyelmét azzal, hogy egy hetven éve halott király dadog, röhejesen vállalhatatlan feladat lett volna bármelyik stúdió kommerszhez szokott marketingcsapatának. Az eddigi teljesítmény tehát Weinsteint dicséri: kizárólag lehetetlent nem ismerő kreativitásának és szakmai hitelének cégére tudta áttörni a mozizásról leszokóban lévő közönség lelkének falát, hogy ebben a mai cinikus világban legalább annyira elkel az igazi barátság és tiszta lélek, amennyire annak idején egy brit uralkodó és egy félresikerült ausztrál színész között. (Csupán e sorok írójának ironikus megjegyzése, hogy a Social Network ennek az üzenetnek pont az ellenkezőjével traktálta a nézőt, hiszen arról szól, hogy manapság hogyan esik szét még a legszebb barátság is, ha pénzről, sikerről, hatalomról van szó.)

A legjobb film Oscar-díjáért zajló idei küzdelem tehát két megaproducer szkan­derezése lesz, s a versenyt az dönti majd el, melyikük tábora nagyobb. A számok logikája szerint a Kodak Színházig vezető úton Weinstein filmje beelőzte a Social Networköt. Bár a Facebook-film a főszereplőt kivéve minden kategóriában megnyerte a Golden Globe-ot (legjobb film, rendező és forgatókönyvíró), a január 15-e óta eltelt pár hétben A király beszéde két kulcsfontosságú sikert aratott. Az amerikai színészszövetség ugyan nem díjazza a legjobb filmet, de ennek megfelelőjét, a legjobb „ensemble-játék”-díját A király beszédének adta. S mivel az amerikai filmakadémia szavazótagságának jelentős része színész, ezek a művészek az Oscaron se fognak másképp szavazni. A másik fontos két díjat február elején Londonban gyűjtötte be A király beszéde. Témája és alkotóinak állampolgársága miatt magától értetődő volt, hogy elnyeri a legjobb brit film díját. De hogy emellé még az év legjobb filmjének is kikiáltotta a brit filmakadémia, az sok-sok éve nem fordult elő. A számok tükrében ez azt jelenti, hogy az amerikai filmakadémia brit (és ausztrál) tagjai is egyértelműen A király beszéde mellé álltak, és ők sincsenek kevesen.

Rudinnak csupán az egóját simogató dicsőség, de Weinsteinnek a jövőjét biztosító elégtétel is lenne, ha a filmje megnyerné az Oscart. Ugyanis ezzel sikerülne meggyőznie szigorú pénzügyi hátterét, hogy jó útra tért, amikor megszabadult gazdaságtalan vállalkozásaitól (internetes portál, tv-csatorna, divatcég) és immár valóban kizárólag arra koncentrál, amihez legjobban ért, az érzékeny, merész, mesterien kifaragott rétegfilmhez.

Élcelődni persze szabad, hogy a kritika és a szakma hagyományosan bukik a hendikepes figurákra, de vitathatatlan, hogy Colin Firth a tavalyi év legjobb teljesítményét nyújtotta és halálos nyugalommal csiszolhatja köszönőbeszédét. A velencei filmfesztivál zsűrije viszont már csak bocsánatot kérhet Natalie Portmantól, akit tavaly szeptemberben kikosarazott, mert az Oscart nem lesz könnyű elvenni tőle. Főleg most, hogy a legnagyobb versenytársa mögött folyó kampány túl nagy elánnal titulálta az év színésznőjének Annette Beninget, s ezzel valószínűleg meg is fosztotta a díjtól. Ugyanis a szavazók még akkor sem szeretik a szájbarágást, ha Bening valóban pazar alakítást nyújtott, és közkedvelt, elismert, köztiszteletben álló figurája a hollywoodi közéletnek.

Melissa Leo és Christian Bale (a héten Magyarországon bemutatásra kerülő A harcos című filmben anya és fia) olyan egyértelmű várományos, hogy már most borítékolható, mindketten rádupláznak a Golden Globe-győzelemre. S ezzel a papírforma ki is merült.

Amit a nézők várhatnak a magyar idő szerint hajnaltól reggelig tartó élő közvetítéstől, az csupán gyengéd portalanítás a tehetséges James Franco és a sokoldalú Anne Hathaway előadásában. Ez a két huszonéves sztár táncolni, dalolni, humorizálni sem szégyell majd annak érdekében, hogy a Kodak Színház udvarias nézőközönsége és a képernyők előtt üldögélő milliók elnyomják az ásítást. De néhány veszélytelen fricskánál és ildomos kacérkodásnál többet ne reméljünk, mert az amerikai filmakadémia hagyománytisztelő bürokráciája és a hajthatatlan filmes szakszervezetek kényszerzubbonyában ez a rendezvény nem képes újítani magán. A színpad csilloghat, a díjátadó sztárok gyönyörködtethetnek, de meglepetést még akkor is tilos okozni, ha a show nézettsége és tetszési indexe évek óta stagnál, de inkább romlik.

Túl lehet rajta lenni, és vissza lehet térni ahhoz az időszámításhoz, melyben mi, földi halandók már arra készülünk, hogy 2011-ben mire érdemes jegyet váltani.

 

Hollywood, 2011. február

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!