Oscar és a „ba…a meg”

– Már a Kodak Színház piros szőnyegén is teljesen kifakadt, hogy milyen méltatlanul bánik Hollywood az érett színésznőkkel.

– Mert egy olyan városban vagyok ötvenes nő, ahol a szépség és a fiatalság a tehetség egyetlen mércéje. Én döbbentem meg legjobban, mikor tavaly a Befagyott folyó után (melynek főszerepéért szintén jelölték – a szerk.) dőlni kezdtek az ajánlatok, és végre megmutathattam, hogy egy negyvenes-ötvenes nőnek is vannak oroszlánkörmei. Sose felejtem el, hogy minden centijéért megverekedtem és azt se, hogy továbbra se lesz könnyebb. Csak nehogy begörcsöljek, mert akkor nem tudom megélni, hogy legalább idáig jutottam.

– És tényleg annyira váratlanul érte, amikor Kirk Douglas kimondta a nevét az Oscar-gálán?

– Szent meggyőződésem volt, hogy Amy Adams nyer, és szívből drukkoltam neki, mert fantasztikusan játszott. Nekem már az is sok volt, hogy az ő alakítása mellett engem is jelöltek, és ha akkor ott a nézőtéren megkérdez, annak örültem volna legjobban, ha véresre tapsolhatom érte a tenyeremet. Szívből mondom.

– Ha már ilyen őszintén beszélgetünk, mutatkozzon be a magyar olvasóknak, akik még kevésbé ismerik a pályafutását, mint az amerikaiak.

– Hosszú mese lesz. Harminc éve vagyok a pályán, vagyis három évtizede megélek a színészetből, ami már önmagában nagy dolog. Azt a szót, hogy „celeb” csak szótárból ismerem. New Yorkban születtem, és 3-4 éves voltam, mikor anyám elvitt a bábszínházba és addig könyörögtem, míg fölvettek bábozni. Akkora voltam, mint a kisujjam, és akkora teremnek báboztam, mint ez a hotel. Imádtam a sötétet, a bábokat, a színházat, hogy valaki más lehetek, mint aki vagyok. Fogalmam se volt, hogy színészetnek hívják, amit csinálok. Ám attól kezdve, hogy írni-olvasni tudtam, minden ajtón bementem, amire ki volt írva, hogy színház. A New York-i Egyetem színpadán is játszottam, de diplomát nem kaptam, mert nem diák voltam, csak csóró és mohó színész. Aztán fölvettek egy tv-sorozatba, megkaptam az első Emmy-jelölésemet, de annyira ácsingóztam a színház után, hogy esténként visszajártam a színpadra. Évekig éltem így. Napközben a tévé adta a kenyeret, hogy esténként kiélhessem magam a színpadon, amiért sokszor még filléreket se kaptam. Behakniztam a keleti partot, játszottam a Broadwayn, de főleg az off-off Broadwayn. Mikor kikoptam az egyik tv-sorozatból, jött egy másik, így mindig volt miből élnem, hogy folytathassam a színpadi munkát. Öt nyugalmas évet töltöttem a Homicide sorozatban, ez győzte meg Alejandro González Iñárittut, hogy van elég rutinom, nem fog leégni velem a 21 grammban. Aztán jelentkezett Courtney Hunt, hogy csinál egy rövidfilmet, a Befagyott folyót… a többit meg már ismeri. És nincs vége. Mindig dolgozom.

– Az anya, akit A harcosban játszik, a család motorja és a két öklöző srác menedzsere. Könnyen átcsúszhatott volna ripacskodásba.

– David Russell (a film rendezője – a szerk.) még félkész forgatókönyvvel keresett meg, aztán együtt agyaltunk, hogy fonhatnánk bele a mesébe mindazt, amit erről a nőről tudunk. Az is segített, hogy anya vagyok, még ha csak egy gyereket szültem is, nem kilencet, mint ő. Lementem hozzá Lowellbe, beszélgettünk, és David ennek alapján fejezte be a könyvet. Sokan mondják, hogy Russell faramuci rendező, amivel messze nem értek egyet. Engem nem zökkentett ki, hogy jelenet közben instruált, mert nincs akkora egóm, és végül is ez az ő filmje. Ő hitt bennem annyira, hogy jó Alice Ward leszek, és nekem az volt a dolgom, hogy a rendezőt szolgáljam.

– Az ön megformálásában Alice Ward kemény, ellentmondást nem tűrő nő egy olyan sportágban, amit férfiak irányítanak. Az életben is ilyen?

– Alice Wardról rengeteg fáma kering, de… én azt vettem le, ahogy viselkedik, ahogy érez, ahogy a fiaival bánik. Nem nyílt meg nekem sem magáról, sem másokról.

– A harcos egyik nagy erénye, hogy nem áll egyik figura mellé sem és egyiket sem ítéli el.

– Mert ez volt a célunk, elsősorban a rendező célja. A figurák egymás torkát tépik szét, aztán egymás nyakába borulnak, de mi visszafogtuk magunkat, mert nem az volt a dolgunk, hogy a nézőt valamelyik figura mellé állítsuk. A legtöbb színész ott rontja el az alakítását, amikor nem tudja leplezni, hogy mit gondol a szereplőkről.

– Alice Ward szőke…

– Festett szőke. Én meg eredetileg vörös. Egy szerep kedvéért barna lettem, akkor jöttem rá, mit tesz a hajszín. A vörös nő veszélyes, félnek tőle. Lecsapja a kezedről a fiúdat, minden előzmény nélkül hisztériázik, teljesen kiszámíthatatlan. A barna kedves és veszélytelen, mindenki mosolyog rá. A szőkéket meg nem lehet komolyan venni. Kivéve Alice Wardot, aki kilenc szülés után szűk szoknyában, ekkora vörös körmökkel és tűsarkúban masírozik be a férfiak oroszlánbarlangjába.

– Alice-nak hét lánya van, mind a hét szingli. Vajon miért?

– Gondolom azért, mert ha egy srác véletlenül betévedt hozzájuk és meglátta Alice-t, rögtön az jutott az eszébe, hogy alma a fájától… és inkább nem kérte meg a leányzót.

– Ami hátrány, egyben előny is, hogy Alice Ward erős nő. Ettől kiváló menedzser. Osztja ezt a képességét?

– A mi szakmánk gyönyöre, hogy játsszuk a figurát, de nem vagyunk vele azonosak. Dörzsölt, okos csaj volt az a detektív, akit a tévében játszottam, de közöm nem volt hozzá. Alice dettó. Hideg fejjel navigálta végig magát is, a fiait is egy olyan világban, ahol nem veszik komolyan a nőket, és tudott dönteni olyankor, amikor mindenki más elveszettnek érezte volna a helyzetet. Nekem ehhez se erőm, se idegrendszerem. Ha ilyen lennék, nem csúszott volna ki a számon, hogy… kimondhatom?!

 

Torontó – Los Angeles, 2010.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!