Tíz éve, hogy ismerem James Francót. Akkor beszélgettünk először, amikor James Deant játszotta egy tévéjátékban olyan megdöbbentő tehetséggel, hogy kibukott belőlem, „ha nem csúszol el, sokra viszed még ebben a városban!” Dicséretére legyen mondva, ugyanolyan suta mosollyal reagálta le, amilyennel most vigyorog, amikor élete eddigi legnagyobb élő szerepére készül, mint az Oscar-show egyik házigazdája.
Franco tudja, hogy ezen az Oscaron tét nélküli játékos, bár jelölt, és alakítása méltó lenne a díjra. Danny Boyle 127 óra című filmjében – mely valódi történeten alapul – egy szakadékba szorult hegymászót játszik, aki kénytelen levágni a kezét, hogy kiszabaduljon. A film kapcsán tavaly szeptemberben a torontói filmfesztiválon, az Oscarról pedig néhány napja beszélgettünk.
– Ez a film konkrétan és átvitt értelemben is a túlélésről szól.
– A sztori kapcsán mindenki a hősiességet emlegeti, de Dannynek tök igaza van, hogy adott esetben valószínűleg mindannyian képesek lennénk ilyesmire. Az ember ugyanis társadalmi lény, és ha elszigetelődik, mindenáron ki akar törni. Ez a lényeg, nem az, hogy valaki kiscserkészkedik és baleset éri.
– Véletlenül mondta, hogy kiscserkész?
– Ja. Hál’ istennek, azt kihagytam, csak a fater húzkodott folyton a hegyekbe, amíg egy életre megutáltatta velem a természetjárást. Semmi bajom a fűvel meg a fával, de városi srác vagyok, dumálni szeretek, nem nézelődni. Ebben a filmben az kapott el, hogy két órán át oda vagyok szögezve egy sziklához, és azért egy színésznek ez elég rendes kihívás.
– A filmbeli srác kihívja maga ellen a sorsot, amikor óvatlanul kacérkodik a veszéllyel. Ez hányszor történt meg önnel?
– Hát persze, erről szól ez a mese, és ez az, ahol a néző a tükörbe nézhet. Akarva-akaratlanul akkor manővereztem bele magam hasonló helyzetbe, mikor elkezdtem ezt a pályát és szent meggyőződésem volt, hogy nincs az a rendező, aki jobban tud instruálni, mint én magamat. Mert a színiiskolában ezt verték belém. Na ettől aztán eleinte rendesen el is vadítottam magamtól minden rendezőt, sokszor az egész stábot, de legfőképp saját magamra voltam dühös, mert ilyen légkörben nyilván én is pocsodalom alakításokat nyújtottam. Addig-addig, míg rájöttem, hogy a film rendezői műfaj, és ha egy szerepre igent mondok, akkor a rendező csapatába igazolok le, és az ő piramisában leszek egy kocka. Nyugodtan lefordíthatja úgy, hogy ezzel vágtam le tőből a kezem, és szabadultam meg egy életre attól a marhaságtól, hogy a színész a világ közepe.
– Ezért fest ír és tanít?
– És tanul! Visszamentem a suliba, részben tanulni, részben tanítani. A Yale-en van egy program, melynek keretében meghívták Tony Blairt, Howard Deant, írókat, neves producereket és engem. Aztán szépen összekalapáltunk a gyerekekkel egy musicalt, amihez felhasználtuk az összes létező technológiát, a videótól az internetig. A program közben kicsit kimúlt, mert nem volt rá pénz, de idén folytatjuk. És festegetek, meg írok is.
– Aron Ralston, a 127 óra hőse viszont búcsúlevelet ír. Ez még nem fordult meg a fejében?
– De igen és nem is egyszer. Évekkel ezelőtt, mikor repülni tanultam, minden egyes fel- és leszállásnál az járt a fejemben, mi lenne, ha most lezuhannék. Mekkora gáz lenne, ha itt lenne vége. És valahogy úgy voltam vele, hogy ha úgy kell lennie, hát legyen. Nem hagyok magam mögött elvarratlan szálakat. Nincs bajom a családommal, a szakmában is letettem már annyit az asztalra, hogy nem megyek el teljesen nyomtalanul. Eddig legalábbis öröm volt az élet.
– Mikor és mi ríkatta meg utoljára?
– Bőgni filmben szoktam, ha muszáj, mert van egy fura szokásom. Kamera előtt még csak elmegy, de mikor a moziban ülök és jön egy könnyfakasztó jelenet, rendesen kiakadnak körülöttem, mikor mindenki szipog, én meg gurgulázok, mintha nevetnék. Pedig isten látja lelkem, sírok. Úgyhogy inkább visszafogom magam.
– Azért ez nem rossz képesség, ha azt vesszük, hogy kb. egymilliárd ember szeme előtt kell levezényelnie egy három és fél órás élő adást.
– Úgy fogom fel, hogy a kamerának beszélek, és ebből a szempontból mindegy, hogy egy operatőr áll mögötte vagy egymilliárd néző.
– Mennyit fogad el Ricky Gervais csipkelődő tanácsából?
– Semmit. Minek sértegetni? Csak azt sajnálom, hogy a Cher-paródiámat kivágták. Az szerintem súlyos hiba volt. Marad a rácsodálkozás, hogy örülök, hogy itt lehetek a színpadon. És tudja mit? Még csak nem is túlzás. Mert tényleg örülök.
Hollywood – Torontó, 2011. február
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
