Danis Tanović az Oscar-díjáról (Senki földje) híres, de legalább olyan büszke arra, ami a sikert megelőzte. Miután 1992-ben a boszniai háború miatt abba kellett hagynia a szarajevói filmfőiskolát, mint alkalmi haditudósító járta a frontot, s ebből írta-rendezte a 2002-ben Oscar- és Golden Globe-díjas fekete komédiát.
Aztán évekig pendlizett Párizs és Szarajevó között, de a téma továbbra sem hagyta nyugodni. Az író-rendező a háború előestéjén játszódó Cirkusz Kolumbiáról (magyar bemutatója március 24-én volt) és az európai filmművészek áldatlan életéről beszélt a Vasárnapi Híreknek.
– Mit szól ahhoz, hogy Angelina Jolie jött, látott és forgatott az ön kedvenc témájáról, a boszniai háborúról?
– Hiba lenne azzal lebecsülni Angie-t, hogy egy hollywoodi sztár mit kontárkodik bele. Okos lány, ismeri a terepet, biztos, hogy jó filmet fog csinálni, érdeklődéssel várom.
– Meglepett, hogy a Cirkusz Kolumbiát versenyen kívül vetítették Velencében.
– Kérdezze Marco Muellert (a velencei filmfesztivál programigazgatója, a Senki földje producere – a szerk.), miért nem válogatta be versenybe. 2005-ben azzal bolondított, hogy kell neki A pokol című filmem. Lemondtam miatta Cannes-t, aztán Mueller lógva hagyott. Kicsit fejébe szállt a dicsőség. De nem izgat. Éli az életét, én is az enyémet. Az a lényeg, hogy a Cirkusz Kolumbia ott volt Velencében és mindenkinek tetszett.
– Furcsa cím ez egy bosnyák-szerb filmnek.
– Mondhatnám, ennyit tartottunk meg az eredeti kisregényből, amelynek szerzője, Ivica Dikic jó fej volt, még átírni is segített. A filmnek köze sincs a könyvhöz. Szarajevóban közönségdíjat nyertünk. Most majd kiderül, hogy áll meg a saját lábán a nemzetközi arénában, mennyire él meg külföldön a fekete humorom.
– Majdnem két évtizede ért véget a háború. Felnőtt egy nemzedék, de a sebek csak lassan gyógyulnak.
– Három éve anyám súlyos beteg lett, és a családdal hazaköltöztem Párizsból Szarajevóba. Azóta folyamatosan az az érzésem, hogy az emberekben még mindig jobban él a háború, mint a béke. Ezért rágom ezt a gumicsontot. Szinte semmi nem változott. Pont olyanok vagyunk, amilyenek voltunk. Vérnacionalisták. De az egész világ ebbe az irányba megy, sajnos.
– Gondolja, hogy az ártatlanság kora elveszett?
– Nem tudom, nem is akarom kitörölni a memóriámból, milyen kék volt az ég a háború előtt. Nemcsak metafora, hogy azóta szürke felhők ólálkodnak felettünk. Nekem soha nem lesz olyan égszínkék az ég, de remélem, a srácaimnak igen. A Cirkusz Kolumbia erről szól: egy perccel a háború előtt milyen kék volt az ég.
– A főcímben tizenöt koprodukciós partnert számoltam. Ilyen nehéz volt összekalapozni a pénzt egy Oscar-díj után?
– Nevetségesen hangzik, de a mai napig úgy érzem magam, mint az a bizonyos kisfiú, aki az orrát nyomja a kirakathoz és csurog a nyála a fagyiért. Pályán kívülinek. Sokszor megüt, amikor „Danis Tanović”-oznak, amikor azt hallom, hogy híres, meg mekkora rendező. Én nem érzem. A szakmában nem is tapasztalom. De van annak jó oldala is, hogy egy tucat vadidegent kell győzködnöm, hogy miért az én filmtervembe öljék a pénzüket. Elolvassák, véleményezik, hasznos tippeket adnak. Sokat tanulok belőle.
– Miből él?
– Forgatókönyveket írok, tanítok a szarajevói főiskolán. Nem kell sok. Elég egy kocsi, és nem muszáj, hogy Porsche legyen. Öt gyerekem van, soha nem unatkozom. Nagyon nehéz összehozni egy filmet, főleg azt a fajta filmet, amit szeretek. Nem akció, nem blőd romantikus komédia. Amit én akarok, azért nem hajigálják utánam a pénzt.
– Woody Allen ugyanezt vallja, ezért csinál csak Európában filmet. Tele a fiókja cetlikkel, évente előhúz egyet és forgat. Ön is így dolgozik?
– Akkor írok, ha valami nem hagy nyugodni. Csak nem biztos, hogy mást is fel tudok piszkálni vele. A Senki földje után dőltek az ajánlatok, de én A pokolt választottam, és szó szerint a pokolban találtam magam. A Senki földje a paradicsom volt ehhez képest. Még meg se száradt A pokol első kópiája, elkezdődött a zsizsegés, hogy bukás. Hazavágták, mielőtt megszületett. Pedig szerettem. Jó film volt. Mások is mondják. Hogy mi a munkamódszerem? Felkérésre is dolgozom, elég profi vagyok, de akkor a szívem-lelkem nincs benne. Egy film minimum egy évet vesz ki az ember életéből, és ha nem érzem teljesen a magaménak, akkor minek?
– Mivel magyarázza, hogy húsz évvel a kelet-európai rendszerváltás után még mindig nem született meg a korszakról szóló nagy, meghatározó film?
– Mert szinte lehetetlen, olyan bonyolult összefoglalni. Én is csak morzsákra tudom a választ, és azt hiszem, ezt a filmet hiába várjuk. Jugoszlávia hat kis országra esett szét, pénz sehol, összefogás még kevesebb. Szürreális, hogy egy ilyen film megszülessen.
– Most, hogy már van hollywoodi képviselője, milyen ajánlatokat kap?
– Eleinte sokat küldött, most már belátta, hogy csak azzal érdemes megkörnyékeznie, amiben esetleg látok valamit. Van egy saját ötletem, ami most játszódik és száz évvel ezelőtt.
– Európában?
– Nem. Amerikában. Megint ott vagyok, ahol a part szakad: stúdiófinanszírozás nélkül nem fog menni. És Oscar ide vagy oda, pénzt találni nekem se könnyű. Mert Hollywoodban azt tartják, hogy nem annyit érsz, amennyit az előző filmed, hanem annyit, amennyit a következő.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!