Tankcsapda-koncert, London, Dingwalls, június 7.
Pórul járt, aki a helyszínen próbált jegyet venni a Tankcsapda londoni koncertjére, a helyi léptékkel is borsos árú (25 fontos, azaz tízezer forintos) belépőket ugyanis már elővételben elkapkodta a magyar rockertársadalom. Ízes káromkodások röpködnek a Dingwalls nevű klub előtt, ahol a csapda már visszatérő vendég, ám nem csak ezért könnyű idetalálnunk: ritkán alkotnak magyarok ilyen homogén, akár műholdfelvételen is elkülöníthető csoportot.
Akárha a megboldogult budapesti Zöld Pardonba csöppentünk volna, annyi a fejkendő és Pokolgép-póló. És hogy csak az alkalom csalta-e ki a régi darabokat a szekrény mélyéről?
Sorban állás közben kiderül, hogy a jelenlévők zöme vendéglátózik, és boldogan dobta sutba a fehér inget. Kérdésemre, hogy a koncert vagy a közösségi élmény motiválja őket, többnyire az előbbi a válasz: „otthon sem hagynánk ki egy csapda-koncertet”, vonogatják a vállaikat a társaságból a tankerek. Elvétve azért akad, aki csak a közös program kedvéért merészkedett ide, és még a Mennyország Tourist alatt is a hely sörválasztékát tanulmányozza (a többiek inkább a közelmúltban íródott számok hallatán indulnak a pult felé). Persze más is összeköt, mint a gimis emlékek. Kibontják a magyar zászlót, és Lukács Laci honféltő sorait is szívből lehet üvölteni ideátról, ha nem is Ady Endre modorában íródtak: „Magyarország, mi a f… van veled, mondd csak? Semmi okom nincs rá, hogy pezsgőt bontsak.” Egy másik, közhelygyanúsabb sor szerint „az egyetlen változatlan az örökös változás”. A koncert azonban bizonyítéka, hogy nem csak az. Ott van például a pogó a
Jönnek a férgek alatt, amikor percek alatt válik szaunává a koncertterem. Lukács ugyanúgy dobálja szélgép fútta haját, mint az elmúlt húsz évben bármikor; elemében a banda is, a közönség is, és egy este erejéig újra tizenöt évesek vagyunk mindannyian.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!