Budapesten töltötték a hétvégét a bűvészet nemzetközi nagyágyúi, grandiózusnak hirdetett előadásaikat nemcsak a varázslatra éhes laikus közönség, hanem magyar kollégáik is nagyon várták. A program apropóján körülnéztünk a hazai bűvészpiacon: kik, hogy és miért forgatják a varázspálcát.
Rögtön az elején le kell törnünk az olvasókat: bár mi adtuk a világnak az isteni Houdinit, nem vagyunk bűvésznagyhatalom. Hazánkban maroknyi lelkes és összetartó csapat uralja a szakmát, viszont az átlagosnál több amatőr keveri a kártyát. De bármelyik csoportba is tartozzon egy magyar bűvész, a Figaróban biztosan megfordult már, ugyanis ez a pár négyzetméteres alagsori boltocska a honi bűvészet fellegvára. Jövőre lesz 45 éve, hogy Szabó István megnyitotta az azóta is folyamatosan üzemelő Figarót, melyet saját gyártású kellékeivel nemzetközi hírnevűvé tett, majd fia, most pedig unokája, a szintén Szabó István névre hallgató ifjú bűvész vezet. Pisti belenőtt a feladatba, hatévesen kapta az első bűvészdobozát. Igazi szenvedély ez, fogalmaz, nemcsak az ő esetében: aki megízleli, milyen ámulatba ejteni a közönséget egy trükkel, az nehezen szabadul a maga teremtette varázslatból.
Ezerből egy
Minden ezredik amatőrből lesz egyszer profi bűvész, saccol Pisti. Közülük egy a szemtelenül fiatal, mindössze 17 éves Bognár Krisztán, aki 12 éves korában találkozott először a varázslattal, amikor a tévében látta a Hajnóczy Somát, az azóta világbajnokságot nyert neves bűvészt. Ekkor döntötte el, hogy ő is szeretné elvarázsolni az embereket. Most, 17 évesen már magabiztosan állítja magáról, hogy profi. Hazai és nemzetközi versenyeket nyert, külföldre hívják előadást tartani, viszonylag jól keres. Mindezért természetesen rengeteg áldozatot kellett hoznia – az elmúlt öt év neki nem éppen úgy telt, mint egy átlagos gimnazistának. Krisztián szerint a legjobb abban, amit csinál, hogy figyelheti az emberek reakcióit, az arcukra kiülő meglepetést és mosolyt. Sőt, más előnyei is vannak annak, ha az ember bűvész. Egyrészt – Krisztián szerint legalábbis – a lányoknál könnyű bevágódni néhány kártyatrükkel, másrészt például az iskolában kiválóan tudja leplezni a puskázást. Őt még egyszer sem buktatták le a tanárok… És ha már iskola: Krisztián szerint a memóriája sokat fejlődött a bűvészkedésnek köszönhetően, így könnyebben is tanul, szóval nem kell mindig, mindenből puskáznia. Ráadásul szerencsésnek is mondja magát: az Ady Endre Gimnáziumban, ahová jár, mindenki támogatja a karrierjét.
„Kicsit olyan, mintha olimpikon lennék. Iskola és gyakorlás, semmi más. És járok még külön bűvész tanárhoz is. Amikor pedig hívnak, akkor elmegyek fellépni. Vagy készülök egy versenyre, aztán versenyzek” – foglalta össze spártai napjait, amelyeket 4-5 órás gyakorlások színesítenek. Ez kell is, hiszen egy néhány perces műsor tökéletesre csiszolása akár évekig is tarthat. Krisztián szerint az olyan alapvető készségek, mint a kézügyesség mellett a kitartás és az alázat a legfontosabb a szakmában. Hogyan is lehetne máshogy napokig gyakorolni ugyanazt az egy kézmozdulatot?
A gyakorlás mellett Pisti a szakirodalom beható ismeretére esküszik. „Amikor este hazamegyek a boltból, rögtön felütöm valamelyik szakkönyvet, és azt bújom.”
A klasszikus bűvészoktatás több évtizedes kihagyás után az idei évtől indult újra Gloviczky Péter vezetésével a Baross Imre Artistaképző Szakiskolában. Az elmúlt években a Corodini Országos Bűvész Egyesületben tartottak csupán hétvégi tanfolyamokat. Egymástól is sokat tanulnak a hazai bűvészek, például a Figaro klubjában, amelyben havonta gyűlnek össze páran profik, ilyenkor egy-egy témát járnak körül, például a bankjegyekkel való trükköket veszik végig, megmutatják a sajátjukat és felidéznek legendás produkciókat. Persze senki nem lop trükköt és nem leplez le kollégát – ezek a bűvészek etikai kódexének alapvetései.
Varázslatos kellékek
A magyar bűvészek nemcsak klubeseményeken futnak össze, Pisti és Péter körbemutat a boltban: itt naponta verődnek össze véletlenül a kollégák és kápráztatják el egymást, illetve a betérő vevőket. Minderről tanúskodik egy plafonra ragadt aláírt kártyalap – egy jól sikerült trükk mementója –, és megannyi apró emléktárgy, köztük híres bűvészek dedikált fotói, köztük Hajnóczy Somáé, aki azt is rávéste a képre: „nélkületek nem sikerült volna”. De van itt aláírt fotó Jeff McBride világhírű bűvésztől is – a mágusok felkeresik egymást és a fontos helyeket külföldi útjaik során, ez Pisti szerint a számos „bűvészbetegség” egyike.
És hogy honnan ismerhetik a Figarót a külföldi kollégák? Egykoron világhírűek voltak a bolt saját gyártású kellékei, melyeket Pisti nagypapája Loviczky Péterrel közösen tervezett, köztük a táncoló bot, amelyből ma is akad még egy-egy darab a raktár mélyén. Tavasszal, a bolt 45 éves szülinapja apropóján nyíló kiállításon a szomszédos Zipernovszky Galériában megtekinthetőek lesznek a régi eszközök.
Az újak közül viszont itt minden alapdarab beszerezhető: kártyapaklik, varázskarikák, pálcák, kendők, dupla falú dobozok minden mennyiségben – alig tudták elfojtani illetlennek ható nevetésüket a rendőrök, amikor egy betörés során jegyzőkönyveztek a boltban. A legdrágább darab egy táncoló asztal negyvenezerért, a legérdekesebbek egyike a lángoló pénztárca. Pisti és Péter az alapkellékekre esküsznek – leginkább a kártyára –, ezek az általuk preferált close up előadásmód, azaz kis körben előadott show kellékei. Az ilyen fellépések eltérnek az egyre népszerűbb illuzionista produkcióktól, amelyek nagy stábot, illetve komoly technikát igényelnek, és nem a személyességre és kézügyességre építenek.
És hogy hogyan lehet mindebből megélni? Bognár Krisztián azt meséli: kezdetben inkább veszteséges volt a vállalkozása, ami nagy anyagi ráfordítást igényel. Nem is csoda: a kártyapakliból, amit a szemünk előtt pörget, van olyan lap, ami a szájában köt ki (tehát gyorsan elhasználódik), elmondása szerint nem is paklinként, hanem tucatjával rendeli őket – ő speciel Amerikából. Krisztián fél évig dolgozott egy étteremben, hogy a kezdőtőkét összeszedje, azóta viszont a fellépésekből finanszírozza a költségeit. Elmondása szerint idehaza csak az utóbbi időben kezdett el ismét felfutni a bűvészek iránti érdeklődés, ami leginkább még mindig a gyerekzsúrok, céges rendezvények és bevásárlóközpontok közönségének szól. A nagyobb piac külföldön van, ott viszont nagy a konkurencia. Hogy kik azok, akik bűvésznagyhatalomnak számítanak? Jelenleg a kínaiak vezető pozícióját a dél-koreaiak veszélyeztetik, talán nem véletlenül, ott már egyetemen oktatják a bűvészkedés különböző szakágait.
Trükk nélkül nem megyünk haza
Mi viszont már a nagycsoport magasságában kapott Rodolfo-táska trükkjeire sem emlékszünk, így viszont kínos lenne egy a bűvészet rejtelmeibe bevezető cikket befejezni, tanulásra adtuk hát a fejünket. Maradva az egykori szintnél, Krisztiántól egy olyan gyakorlatot tanultunk, amelyet az óvodás csoportokkal szokott begyakoroltatni. Lényege, hogy egy kis dörzsölés után a toll úgy marad ott oldalra fordított tenyerében, hogy egyáltalán nem fogja. Nekünk is pontról pontra bemutatta, mégis csak harmadjára jöttünk rá a trükkre. Amit természetesen nem árulhatunk el. A másik trükk kártyás volt, ezt ugyan meg tudtuk ott helyben csinálni, mivel azonban számolni kell benne, nem is keveset, egy óra múlva már nem igazán tudtuk felidézni, hogy mit kell csinálni. Az azonnali sikerélmény megvolt, az utólagos dicsőséget azonban valószínűleg sosem fogjuk tudni bezsebelni.
Tényleg tudnak
Hetek óta bizarr csapat invitálja a plakátokról a magyar járókelőket a Nagy Illuzio nista Show-ra.
Mengele professzor, Marilyn Manson és Sas Józsi, bocsánat: a Feltaláló, az Antimágus és a Szélhámos, illetve barátaik: a Szépség, az Úriember, a Mentalista és a Felfedező a beharangozó szerint a világ legjobb bűvészeinek szupercsapata. Nem tudni, hogy ez a tény vagy a brigád kissé eltúlzott karakterei voltak-e ennyi ember számára vonzóak, mindenesetre a péntek esti első előadásra (melyet egy szombati követett, illetve vasárnap még két alkalommal megtekinthető) megtelt a SYMA-csarnok nézőtere.
Az előadáson nagyjából a szokásos elemek követik egymást: szép hölgy feltrancsírozása, kártyalapok és galambok felbukkanása különböző testüregekből, jóképű fiú kiszabadulása a vízben a lelakatolt kötelékekből (persze „épphogy csak túlélte” a produkciót), és sok-sok néző bevonása, akikből rendre hülyét csinálnak a fellépők. Egyébként az egész produkciót áthatja a humor, amelynek egy ideig próbál ellenállni az ember, annyira kimódolt, szexista és olcsó, valahogy mégis működik.
Természetesen a megalázó helyzetbe hozott nézőtársak és az alpári szellemességek nem vinnének el egy ilyen show-t, ám ezek a karikaturisztikus arcok tényleg nagyon értenek a mesterségükhöz, és olyan hihetetlenül könnyedén tálalják azt, hogy ez a lazaság ejti igazán ámulatba a nézőket.
Kedvencem a horrorfilmekbe illő Felfedező figurájának „bénázása” egy láncfűrésszel, melynek eredményeképpen egy ideig külön szórakoztat minket egy statiszta alsó- és felsőteste, illetve a hagyományos bűvésztrükköket egy sátánista banda frontembereként ledaráló Antimágus klipszerű jelenete. Az este vitathatatlanul legdöbbenetesebb tétele kevésbé látványos, ám mármár a mágia határát súrolja. A Mentalista produkciója a három véletlenszerűen kiválasztott nézővel (azok gondolatainak kitalálásával) „hazakíséri” az embert az előadás után, aki azzal a kérdéssel hajtja álomra a fejét, hogy vajon ő ilyen gyermekien hiszékeny, vagy ezek a ripacsok tényleg tudnak varázsolni. (K. A.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!