Hol van már a Diáksziget! Ahová néhány száz forintból be lehetett jutni, odabent fillérekért mérték a sört és ingyen lehetett kajálni… Évről évre egyre több a hasonló sóhaj: a jegyárak emelkedésével egyenes arányban nő a kintrekedők száma. Tény, hogy lassan már csak a külföldiek engedhetik meg maguknak, hogy nálunk bulizzanak a Szigeten. Mi azonban megpróbáltuk a lehetetlent: pénz nélkül szórakozni odabent.

Már a kezdet is baljós. Azok a punkok, akik másfél évtizede még a legnagyobb bulikat csinálták bent, most (és már évek óta) a híd tövénél ücsörögnek. Jegyre gyűjtenek, egyikük viccesen meg is jegyzi, miután tarhál tőlünk egy cigit: „Mire összeszedjük az idei beugrót, addigra már a jövő évi jegyeket kezdik árusítani. De az meg úgyis drágább lesz.” Míg az ördögi kör filozófiai mélységeit kutatjuk, meg is érkezünk a „túloldalra”. Dübörög a fesztivál első napja, mi pedig az ingyenesen megszerezhető javakat kutatjuk. Nem is kell sokáig mennünk, hogy belebotoljunk az elsőbe. A Fővárosi Vízművek zacskós vizei a bejárattól nem messze már beszerezhetőek, szomjan halni tehát nem lehet a Szigeten. Nosztalgiával gondolunk a régi szép időkre, amikor még elég volt 20 üres söröspoharat összegyűjteni ahhoz, hogy egy korsó éltető nedűhöz jussunk, de a Túró Rudi papírjának beválthatósága is sokakat ösztönzött arra, hogy bemászszanak a szemeteskonténerbe. A krisnásoknál meg bárki ehetett ingyen. Hiába volt régebben minden olcsóbb, sokan már csak a buli kedvéért is nekiláttak a feladatoknak. Most, amikor minden rettentően drága, potyázni is nehezen lehet. Bár a fesztivált támogató kólagyár például jutalmazza a szelektív hulladékgyűjtést: három üres félliteres palackért egy ölelés jár, 20 üvegért pedig már kispárnát kapnánk, viszont éppen nem pihenni szeretnénk, hanem megóvni magunkat az égető naptól. Erre a Civil Szigeten találunk megoldást: a Vidékfejlesztési Minisztérium sátránál kicsit több mint fél óra alatt nyerünk egy szalmakalapot. Igaz, keményen megküzdünk érte: több mint 10 percbe telik, mire beütjük a gumicsirkét a lábosba, a többi feladatról nem is beszélve… Itt még némi élelemhez is jutunk: a diótörős játéknál kétmaréknyi ropogtatnivalót tömünk a zsebünkbe.

Innen a pofátlanság teteje már csak néhány órányira van. Néhol már csak azt kérdezzük, mit lehet nyerni, és ha nincs szükségünk a felajánlott javakra, egyszerűen odébbállunk. És nem csak mi: több hasonló potyázóval is összefutunk utunk során. Szerzünk például szappant és perselyt a Magyar Nemzeti Bank sátránál kirakós játékokkal és kvízkérdések megválaszolásával. Bár egyelőre süt a nap, előrelátó módon esőkabátra is szert teszünk, ezért a Belügyminisztériumnál töltünk ki egy tesztet az emberkereskedelemről – hibátlan válaszokat adunk, így ajándékba még egy bilincs formájú kitűzőt is kapunk. És szerzünk lemosható „tetoválást” az Amerikai Nagykövetségen, amiért ráadásul semmit sem kell tennünk. Már kopog a szemünk az éhségtől, mire eljutunk az Izraeli Kulturális Intézet standjához. El sem hisszük, amit látunk: közös salátakészítésre invitálnak minket. Egy tányér izraeli salátát kapunk, és azt is megtanuljuk, hogyan kell elkészíteni (uborka, paradicsom, hagyma és fokhagyma, egy kis szósz és mentalevél), miután pedig végzünk vele, még néhány szem mentolos cukorkát is szerzünk az asztalukról desszert gyanánt. Szomjunkat már máshol oltjuk: a történelmi keresztény felekezetek sátrában egy kis beszélgetésért és rajzolásért (téma: Van-e Isten?) cserébe finom limonádét és sörnyitóval kombinált tollat kapunk.

A legnagyobb bajunk ekkorra már az, hogy nem jutottunk szeszes italhoz, és kezdünk ismét éhesek lenni. Az első problémára hosszas keresgélés után sem találunk megoldást, a véradáshoz nem érzünk magunkban elég lelkierőt, pedig emlékeink szerint régebben ott egész zacskó élelmiszert (közte sört is) adtak. Ételt még csak-csak szerzünk – igaz, nem a legetikusabb módon. Régi, jól bevált trükköt alkalmazunk: leülünk egy padra, ahol már többen falatoznak, és addig szemezünk egy fürt szőlővel, amit a mellettünk ülő lányok fogyasztanak, amíg megkínálnak belőle minket is. A legfontosabb fesztiválelemhez, az alkoholhoz legfeljebb akkor juthatnánk térítésmentesen, ha lenne, aki meghívna minket egy italra. Ezt a verziót azonban már elutasítjuk, a kísérletet pedig az este egy pontján feladjuk. Megadó testtartással a pulthoz vonulunk, és rendelünk két hosszúlépést. Elmegyünk és megnézzük a koncerteket, hiszen végül is ezért jöttünk. Nem voltunk elég élelmesek, sem kitartóak, így végül költöttünk a Szigeten. Talán másoknak sikerült egy fillér nélkül végigbulizni egy egész napot.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!