A magyar és a magyar nyelv furfangos. Íme, egy tréfa a magyar gyermekmondókák pesszimista képi világáról. A magyar család elköltözik Amerikába. A gyereket óvodába adják.
Egy hét után az óvónő kétségbeesetten közli a szülőkkel: A gyermek megmagyarázhatatlan módon vonzódik a kegyetlen, agresszív dolgok iránt. Legutóbb például égő csigát rajzolt. – Égő csigát? – mondja az apuka. Ezzel semmi gond, nyilván azért, mert a magyar gyerekek kedvenc mondókája: Csigabiga gyere ki, ég a házad ideki. Volt más is, mondja az óvónő: a gyerek sérült madarakat rajzol, például egy vak madarat. Ugyan, szól az apa, ez egy másik mondóka miatt van: csipcsip csóka, vak varjúcska. Rendben, mondja az óvónő, de a csonka tehén rajza mégiscsak durva.
Talán azért, válaszolja az apa, mert egy helyes kis dalocskánk is van: boci, boci, tarka, se füle, se farka. Mire az óvónő megkérdezi: kedves apuka, a magyar gyerekek vidám dalokat nem énekelnek? A válasz: Dehogynem. Ott van például a „süss fel nap, fényes nap, kertek alatt a ludaink megfagynak”. Az biztos, hogy mondókáink között jócskán vannak olyanok, amelyek jelentésébe, ha belegondolunk, elborzadunk. A lányok, lányok, földi boszorkányok például a föld alatt laknak, békát szopogatnak. A kiskatonát a Tiszába öljük (Hinta-palinta, régi dunna, kiskatona, ugorj a Tiszába). A kis Bencét jól elverjük. De nem szabad elkeseredni, vannak vidám szilveszteri rigmusaink is. Meg aztán Andersen is világhírű lett, pedig a Disney stúdiónál tucatnyi ember dolgozott, hogy átírják a meséi végét, nehogy már a film után depressziósak legyenek szegény gyerekek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
