Pikáns szereposztás – interjú Makk Károllyal

– Mi a véleménye Tarr Béla és a tőle homlokegyenesen máshogy gondolkozó filmügyi kormánybiztos, Andrew G. Vajna filmfelfogásáról?

– Vitájuk állóháború egy feloldhatatlannak tűnő helyzetben. Vajna egy bebetonozott, pozíciójából elmozdíthatatlan ember, akit harminc éve ismerek, és egyre rosszabb érzéseim vannak vele kapcsolatban. Nincs affinitása ahhoz, amit elvállalt. Más ez a közeg, mint az amerikai, amelyben ő a filmes tapasztalatait szerezte. Itt azért mégiscsak kialakult az elmúlt ötven évben egy olyan filmgyártás, aminek főszereplői a szakma kreatívjai voltak, és olyan szisztémák működtek, amiket az élet alakított ki. Illetve mi, együtt alakítottunk ki, a producerekkel és a kultúrpolitikusokkal együtt. Volt megegyezés, a tárgyalások után úgy érezhette mindenki, hogy igaza van. Úgy nem működhet filmgyártás, hogy ő ül, pöfékel, és azt sem tudja, hogy ki kicsoda. Ez így egy igen pikáns szereposztás.

– Most a Magyar Nemzeti Filmalap forgatókönyveket vár, azt mondják, hogy minden segítséget megadnak a fejlesztésükhöz, ez még jól is működhetne.

– Néhány filmjét láttam azoknak, akik ott vannak, és azt gondolom, hogy valaki érezheti otthon magát a saját filmjében, de ettől még nem biztos, hogy ért a filmkészítéshez. Ugyanis ahhoz és a segítségnyújtáshoz más képességek kellenek. A jó gyártásvezető nem biztos, hogy ért a forgatókönyvekhez, egy remek tanár, esztéta pláne nem. Nem beszélve az alternatív vágásról (lásd alább – a szerk.), amely a tengerentúlon működhet, de Európában mások az íratlan szabályok.

– Pályájának csúcsán hány magyar film készült évente?

– Régen az állami filmgyártásban, 1948-tól, a Talpalatnyi földdel kezdve folyamatosan emelkedett a filmek száma, egészen évi 20-22-ig, ez ellátta Cannes, Berlin, New York és London filmfesztiváljait. A közalapítvány nem volt ideális struktúra a filmgyártáshoz, rengeteget kellett a szabályszerűséghez hozzátenni, de addig gyúrtuk, amíg meglettek azok a kiegészítő szabályok, amelyekkel tudtunk dolgozni. E helyett most van ez az egyébként ügyes struktúra, de nem jól működtetik. Kellene három alvezér: te ehhez értesz, te ahhoz. Meg kell nézni, ki van a piacon, mire van szükség, leülni, megbeszélni, hogy jövő hétre írjátok meg az első tíz oldalt és hogy a második határidő túllépésnél ugrik a pénz.

– Ezek szerint ön és Bacsó Péter közös filmjeikben (pl. Liliomfi, Mese a 12 találatról, Ház a sziklák alatt, Elveszett paradicsom, Szerelem, Macskajáték, Egy erkölcsös éjszaka) minden ment, mint a karikacsapás?

– Bacsó szédületes filmtörténeti figura, hihetetlen érzéke volt a jó történetekhez, amihez politikai affinitás is járult. Meglehetősen reális gondolkodása volt, tudta, hol a határ, ezt próbáltuk mindannyian feszegetni, s amikor sikerült átlépni, a határ kicsit kijjebb húzódott. Egymás forgatókönyvein veszekedtünk. Kovács András, Bacsó, én, Jancsó egy darabig, később András Feri, így dolgoztunk együtt a Dialóg Stúdió stúdiótanácsában. A forgatókönyvről a Filmfőigazgatóság döntött először, majd a négy stúdió egyikének vezetője. Egy évben tíz forgatókönyvet olvastunk vagy hoztunk létre, ebből ötöt meg is csináltunk stúdiónként.

– Összejár a „nagy öregekkel”?

– Jó barátságban vagyunk Jancsó Mikivel, de ritkán találkozunk, a vénülés folyamata egyre nehézkesebbé teszi az embert. Amikor tehetem, lemegyek a balatoni nyaralónkba, ott van időnként nagy társasági élet. A Balaton iránti szenvedélyem messzire nyúlik. Először Csopak mellett volt egy nyári tanyánk, ott nőttek fel a gyerekek. Füredre jártunk, ott tanultak meg úszni, lementünk délelőtt és estig ott tespedtünk, vitorláztunk. De amikor felparcellázták az előttünk lévő területet és két ormótlan házat építettek elénk, akkor már nem volt annyira kellemes. Badacsony- Szigliget környékén több filmet is csináltam (pl. Megszállottak, Ház a sziklák alatt), az Alkotóházban sokszor voltunk ifjabb koromban. Úgy hat éve arra jártam a mostani feleségemmel, Hannával – minden házra ki volt írva, hogy eladó. Az egyiket megvettük. Hihetetlen a hely. ’62-ben épült, szolid kis nyaraló, nagyon szeretjük. Még a faluban, de azért kint. Jó a kilátás. Az a kettes számú otthonunk. A feleségem kertbolond, noszogat az egészséges kerti munkára, de én inkább szemlélődni szeretek. Konrád Györgyéknek és másoknak is van arrafelé házuk, összejárunk velük, vagy békében elvagyunk. Már amennyire béke van.

– Konrád György is Berettyóújfaluból származik, ahogy ön. Már gyermekkorukban is jóban voltak?

– Találkoztunk már ott is, de a Lukács fürdőben hozott minket össze Örkény István, a ’60-as években. Oda járt akkor szinte mindenki.

– Szülővárosában nemrég újraépült a családi mozijuk.

– A mozit még a ’48-as államosítás előtt elvették a családtól, s mivel a moziépület együtt volt a házzal, a szüleim a város egyik romos házába kerültek, én akkor már Pesten éltem. Apám moziját tavaly visszaépítették az eredeti állapotába, Makk Kálmán Mozinak nevezték el, meghívtak az ünnepélyes átadásra. Kellemes meglepetés volt.

– Melyik magyar filmet látta utoljára?

– Harmadéves főiskolás operatőrök filmjét a Toldiban. Zsúfolásig tele volt a hely, egy egész generáció, egyetemisták, mozibolondok jöttek el. Van egy értő moziközönség, de nem tartják őket számon. Szóval lenne igény a magyar mozifilmekre, de a forgalmazás szintén problémás. Nincsenek kultúrházak, művészmozik is alig. Van öt-nyolc hely, ahova elráncigálnak beszélgetésekre, látom, hogy van érdeklődés. De ha lennének is magyar filmek, hol lehetne bemutatni őket?

– Min dolgozik most?

– Nincs labda nálam, nem találom a helyem ebben a rendszerben. Ha netán leülnék a Filmalappal, mit tudnék mondani? Odaadtam egy producernek négy-öt írást – gyakornok volt régen az egyik filmemben. Majd meglátjuk. Ha egyik se tetszik, az se baj. Mindig belebotlok valamibe, valakibe. Lusta ambícióval próbálok valamit csinálni, de a végét nem látom. Nem lepődnék meg, ha „magasabb” fórumon dőlne el a sorsuk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!