Túróczi Gyuri egy Balaton-parti csapat jobbhátvédje volt. Többször is hívták Pestre, meg más nagyobb csapatokhoz, és állítólag egyszer egy harmadosztályú osztrák csapat is megfigyelte.
Merthogy Gyurinak az volt a szokása, hogy az első félidő végén lefutott a Balatonhoz, ledobta magáról a mezt meg a csukát, és egy hatalmas hasassal beugrott a vízbe. Elmondása szerint, mióta a szünetet a Balatonban töltötte, sokkal jobban bírta a második félidőt, jobb lett az erőnléte, és a pattanásai is elmúltak.
Első alkalommal azért rohant le a vízhez, mert az edző leküldte vele a fiának a horgászigazolványt, ami a kocsi kesztyűtartójában maradt. És ha már ott volt, ugrott egy hasast a móló belső oldaláról. A második félidőben minden támadás fönnakadt rajta.
A második alkalommal azért futott le a partra – ami testvérek között is kétszázötven méterre volt a pályától –, mert átjött egy haverja a túlsó partról, és hozott neki hat kiló meggyet. Gyuri meg, ahogy szokta, leette a szép fehér mezét, aztán ott a parti langyos vízben ázva kimosta. Azon a meccsen se fordultak le róla, ami föltűnt az edzőnek, és kifaggatta a fiatalembert.
Szóval, a Balaton, fogta a fejét az edző.
A következő meccsen kipróbálta az egész csapaton a tó erőnlétjavító hatását, de szánalmas eredményt kapott. A kapus dekoncentrált lett, a három csatár pedig nem értette meg egymást a második félidőben.
Egyedül a Gyurira hatott.
Olykor-olykor megkérdezte az ellenfél valamelyik játékosa, hogy hová lett a jobbhátvéd a szünetben, főleg, hogy évek óta mindig eltűnt az első félidő végén.
Az edző bonyolult magyarázkodásokba fogott, nem akarta kikotyogni a játékosa titkát. Máskor meg, amikor nem volt kedve mentegetőzni, csak legyintett, hasmenés, barackra tejet ivott, arra meg mustot.
Ahogy teltek az évek, egyre inkább a csapat játékához tartozott Gyuri fürdőzése. Az újonnan jött játékosok időnként rákérdeztek, de beérték azzal, hogy egyéni edzésprogramja van a fiúnak, ami a meccs pihenő időszakára is kiterjed.
Eltelt tizenkét év, és az edző bejelentette, hogy nyugdíjba vonul, átadja helyét egy fiatal, tehetséges trénernek. A csapat hatalmas bulit rendezett az edző tiszteletére, huszonkét kiló csülök rotyogott a bográcsban, folyt a sör, járt a spangli. Úgy éjfél körül elcsendesedtek. Ki a gólvonalon aludt, a másik a szertárban a labdák és hálók közé borulva. Gyuri a lépcsőn ült, korsó sör a lábai között, és a fülét vakarta.
Hogy lesz most ezután, Sanyi bácsi, kérdezte Gyuri az edzőt, aki szalvétával törölgette nadrágja szárából a pörköltszaftot, mint aki valami titokzatos hangszert akar megszólaltatni, de sehogyan sem sikerül neki.
Az öreg fölállt, szódát nyomott a szifonból, hátrafésülte hófehér haját az ujjaival. Nem szólt semmit.
Én is abbahagyom, elmúltam harminc, én már nem magyarázkodok senkinek, mondta Gyuri.
Te tudod, fiam, válaszolta Sanyi bácsi. De azt ugyan, itt a végén, mondd már el nekem, hogy mi a csuda történik veled a Balatonban?
Gyuri hezitált, várt, pöcögtette az orra hegyét.
De ha elmondom, nem adja tovább senkinek! Megígéri?
A sírba viszem a titkodat, fiam.
Nem is tudom, hol kezdjem, de talán megpróbálom az elején, mondta Gyuri. Az van, hogy az első pár alkalommal, mikor azokban a nagy hőségekben játszottunk, fölfrissített a víz, lehűlt az agyam, mindent jobban át tudtam gondolni a pályán.
Aztán?
Aztán változott a helyzet, Sanyi bácsi, de ne nevessen ki.
Összeszorítom a fogaimat, fiam, csak mondjad már.
Hát, a Marika, a mólópénztárból.
Micsoda?
Beleszerettem, de férjes asszony.
És hol, a nádasban?
Ott.
A fene egye meg a fajtádat! Kettyintesz meccs közben? Milyen sportember vagy te?
Hát, ilyen, Sanyi bácsi. Aztán most, hogy elvált, szabad a pálya. Nem kell megvárni, hogy a férje kijöjjön a meccsre.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!