Portman a spiccen

 

– Prímabalerinát játszik, aki él-hal, hogy megkapja Odette-Odiliát a Hattyúk tavában és ismerve önt, szóba sem jöhetett, hogy a jelenetek többségében dublőzt használjon a tánchoz. – Mivel eredetileg balerinának készültem, tudtam, mire vállalkozom, és azt is tudtam, hogy legalább egy év edzés kell ahhoz, hogy a kamera elé álljak spicc-cipőben. A forgatás alatt is folyamatosan gyakoroltam. Nem tagadom, rendkívül igénybe vett. Ugyanakkor örültem, mert ritkán adatik meg egy színésznek az a lehetőség, hogy nemcsak a mimikára, a gesztikulálásra és a szavakra hagyatkozhat, hanem az egész testére is. A balettmestertől megtanultam, hogy nem csak a karom mozgásával, hanem még az ujjam bögyével is ki tudok fejezni valamit, ami magáért beszél. És nagyon sokat segített a kamera szeme, az operatőr, mert a szólójeleneteimben ő volt nekem a közönség a nézőtéren, akitől a visszaigazolásokat kaptam. – Miért hagyta abba balettet? – Mert amikor elkezdtem filmezni, kiderült, hogy vagy ez, vagy az. Maximalista vagyok mindent vagy semmit alapon. Nem fért volna bele az életembe, hogy forgatások mellett napi két-három órát töltsek a balett-teremben, inkább abbahagytam és a színészetre koncentráltam. A balett egzakt, a színészet szubjektív. A balettben még a legapróbb mozdulat is árulkodik a tökéletlenségről. A vásznon vagy a színpadon egy alakítás teljessége és színvonala viszont mindig a színész megközelítésétől és metodikájától függ. És egy balerina sokkal kegyetlenebbül látja magát mások szemében, mint egy színész. – Könnyen rázódott vissza a táncba? – Alapjáraton simán ment, de nagyon sokat kellett finomítanom magamon. Rengeteg táncfilmet néztem, nagyon sokat gyakoroltam, és mindent összeolvastam, amit a táncosok a mimikáról gondolnak. Az volt a legmegterhelőbb, hogy minden jelenet előtt tizenöt percig intenzíven be kellett melegítenem, mert a táncos izmai könnyen lefagynak. Folyton a fülemen volt az iPodom, és töredelmesen bevallom, nem Csajkovszkijra, hanem a saját kedvenc zenémre gyakoroltam. Folk, soul, hiphop, pop, jazz, kivéve klasszikus! – Minden színésznek vigyázni kell az alakjára, egy balerinának különösen. Mennyire terhelte meg a szervezetét a diéta és a visszaállás? – Híresen fegyelmezett vagyok, de a hasamat imádom. A diétától szenvedtem legjobban. Most is azt ettem, amit szoktam, csak mindenből félmaroknyit, viszont kétóránként, hogy legyen energiám. Reggelire müzlit cukor nélkül egy pici gyümölccsel, tízóraira öt szem mandulát és aszalt gyümölcsöt, ebédre valami zöldségpépet, abból is picit, és rengeteg vizet. Darren be is pánikolt, hogy nem vagyok elég vékony, mert csak egy hónappal forgatás előtt fogtam magam komoly diétára. De én tudtam, hogy nem lesz baj, mert egyrészt picike vagyok és csontos, másrészt könnyen fogyok és hízok. Aztán ahogy befejeztük a forgatást, minden mulasztást bepótoltam! – A Fekete hattyúban Mila Kunis játssza az alteregóját. Ismerték egymást a forgatás előtt? – Mila az egyik legjobb barátnőm. Mégsem ugrott be, mikor egy évvel a forgatás előtt tűvé tettük a várost egy velem egyforma magas, vékony, barna és táncolni is tudó színésznőért. Akkor esett le a tantusz, mikor a New York-i bolhapiacon meséltem neki, hogy most kezdtem a próbákat a balett-teremben, és Mila mondja, vigyázz, mert annak idején a spicceléssel tettem tönkre a lábujjaimat. Sikoltozva hívtam Darrent, hogy Mila táncol! Csak azt nem kalkuláltam be, hogy kicsit rázós lesz az a szexjelenet a legjobb barátnőmmel. De Darren aranyos volt. Lányok, húzzatok bele, minél előbb, annál hamarabb túl vagytok rajta! – A film és a tánc annyiban közös, hogy mindkét szakmában korán leírják a nőket. – Csak sajnos a balettben sokkal hamarabb, mert a test gyilkosan elkezd árulkodni, és ott leselkedik az utánpótlás. Winona Ryder játssza a sztárt, akit lecserélnek velem, és ez valahol ironikus, mert pont ő az a színésznő, akit a legtöbbre tartok. Mellesleg, hogy a világ egyik legszebb nője, ő a legnagyobb különc, akit a szakmában ismerek. Mindig a járatlan utat keresi, soha nem tolakodik a rivaldafénybe, és minden alakítása ott van a topon. – A Fekete hattyú kettős szerep, haláltánc az ártatlan Odette és a romlott Odilia között. Ez mekkora feladatot rótt önre? – Forgatás közben nem éreztem a súlyát, most meg még túl friss az élmény ahhoz, hogy intellektuálisan és érzelmileg feldolgozzam. – Ön híres arról, hogy nagyon válogatós. Mi lesz a következő filmje? – Még nem tudom, és egyelőre nem is akarom tudni. Négy film van mögöttem zsinórban, amire még nem volt példa, és rám fér a pihenés. A Fekete hattyú sajtókampánya a velencei premier után a torontói fesztiválra visz, onnan pedig európai nagyvárosokba kísérem a filmet az ottani bemutatókra. Szeretnék egy kicsit élni, a családdal lenni, nem számolni a perceket a barátaimmal, és elolvasni azokat a könyveket, amelyek ott tornyosulnak az éjjeliszekrényemen. – Évek óta szerényen, de nagyon tudatosan építi a pályáját és egyre magasabbra teszi a lécet. Egybehangzó vélemény volt Velencében, hogy már rég kijár önnek az összes nagy filmdíj, s hogy végre ez az év az ön éve lesz. Mennyit számít, ha számít egyáltalán? – Inkább ijesztő. És rengeteget számít, persze. Ugyanakkor meg azt mondom, már az is mázli, hogy egyáltalán azt csinálom, amit szeretek, mert kiteljesít, fejleszt, és nagyon sokat jelent nekem. Ha ebből a filmből csak annyi marad, amennyi a vásznon látszik, már az is bőven kielégítő tudat, hogy tisztességesen meg tudtam birkózni egy ekkora feladattal. A balett szépsége, hogy a teljesítményt nem holmi díjakkal mérik. A balettben nincs pénz, nincs hírnév, nincs Oscar, csak a tánc iránti olthatatlan szerelem, a tiszta művészet iránti rajongás, alázat és odaadás. A film hírnévvel, elismeréssel, mindenféle díjakkal, sok pénzzel jár, de engem a munka, a kihívás, a befektetett energia sokkal, de sokkal jobban érdekel bárminél. Még, és halkan mondom, az Oscar-díjnál is. Velence, 2010. szeptember

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!