Kicsit reszketve támolyogtam ki a moziból, sok felhőtlen arcot nem is láttam. Darren Aronofsky új filmje, a Fekete hattyú, sötét, ijesztő, viszolyogtató dráma. Mégsem bánom, hogy megnéztem, Natalie Portman miatt, aki olyan lenyűgöző átváltozáson ment át a szerep kedvéért, mint Christian Bale A gépészben, vagy az általa megformált balerina A hattyúk tavában, amiért jár is neki az Oscar.
Távoli, különös, zárkózott világ a művészeké. Mi csak megnézzük a végeredményt, és tapssal díjazzuk, ha valaki meghal értünk a színpadon, hozzásegítve bennünket a katarzishoz. Nem tudjuk, számunkra nem is lényeges, mi munka van az alkotói folyamatban, melynek csak szerény része a szereptanulás. A balettosok – de a nők általában is – különösen nagy mesterei saját testük sanyargatásának. Nina (Natalie Portman) akkor is tovább táncol, mikor már ömlik belőle a vér, és épp ésszel elviselhetetlen a fájdalma. Őrületes elszántsággal uralkodik érzésein, ahogy érzelmein is. Ám ahhoz, hogy megkapja az áhított szerepet A hattyúk tavában, és el tudja játszani nem csak a Fehér, hanem a Fekete hattyút is, fel kell szabadítania önmagát, el kell veszítenie a kontrollt. Erre biztatja őt mestere (Vincent Cassel), aki elsősorban a szexet javasolja neki, mint „oldószert”. Nina pedig meg akar felelni ebben is, azonban egyikük sem látja előre, hogy olyan démont szabadítanak el, amelyet visszaparancsolni lehetetlen.
A filmben naturálisan bemutatott szexualitás – mely valóban képes kihozni az emberből az állatot – aligha felelős a tragikus végért. Nina ugyanis skizofrén, minden elfojtott agressziója és szorongása egy második személyiségben gyűlik össze, és önmaga ellen fordul. Öncsonkító is, akárcsak A zongoratanárnő című film Isabelle Huppert által megformált hősnője. A művészi pályán túl közös vonásuk, hogy mindkettejük fölött az édesanyjuk uralkodik „szeretetével”. Nina anyja (Barbara Hershey) betegesen rátelepszik a saját elvesztett álmait beteljesíteni hivatott lányára. Hatéves gyerek szintjén tartja az ő kis hercegnőjét, egy óriás plüssállatokkal és rózsaszín kislányholmikkal telepakolt toronyszobában, állandó jelenlétével is terrorizálva a fiatal nőt. A színészek között igazi feszültség pattog, bár a párbeszédek lakonikusak, mint egy mongol művészfilmben. A túláradó képek beszélnek helyettük, visszatérő és lassan kibomló motívumokkal, erős színszimbolikával. A fehér s a rózsaszín a tiszta hattyúé, az ártatlan, sebzetlen léleké. A fekete a gonosz ikertestvéré, aki valójában a tudatalatti sötét mélységeit testesíti meg. A vörös pedig a véré, mely a kéj és a fájdalom jelképe lehet, akár egyidejűleg is, hisz Ninánál ezek a határok rég elmosódtak.
A film a görög drámák célirányosságával halad a katarzis felé, melyet a színpadon látunk is beteljesülni. Magamban nem éreztem. Nem Portmanon múlott, neki jár a vastaps, mert meghalt értünk a deszkákon. Aronofsky viszont túlságosan is elengedte magát, és csak a vászonra élvezett.
(Forgalmazza a Budapest Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
