Profit oltárán feláldozott, fájdalmasan hosszú finálé előtti felvezetés lett a Harry Potter-filmek legújabb darabja. Nyilván sok fontos drámai momentum kimaradt volna, ha kettő helyett egy részbe csomagolják a Potter-sztori végét. Erre viszont mondhatnók, hogy aki kíváncsi, olvassa el, ne a moziban akarjon képeskönyvet nézegetni.
Ugyanakkor sejtjük, hogy egy kisebb ország éves GDP-je megvan a két epizódból és a köré épült iparból. Anélkül, hogy J. K. Rowling érdemeit kisebbíteni akarnám, ez a nyomás már érződött a világsiker után íródott részeken. De hát jóval nehezebb úgy újabb és újabb mesterműveket alkotni, hogy a bestsellerkényszer úgy lóg a fejünk fölött, mint zongora a hatodikról.
A rendezés legnagyobb erénye, hogy nagy alázattal viseltetett a könyv iránt. Pontos, szabatos iparosmunka, de még az Alkonyat-trilógia vámpírjaiban is több vér lüktet, mint ebben a súlyosan depresszív darabban. Ha Lars Von Trier rendezte volna, legalább összecsináljuk a bokánkat, míg David Yatesszel legfeljebb az életkedvünket hagyjuk el kis időre, miközben a mumus a szekrényből ki-be ugrál. Mert attól nem lesz Tudjukki (Ralph Fiennes) olyan hátborzongatóan rémisztő, mint Hannibal Lecter, hogy hosszú műkörmei feketén éktelenkednek, és fején kidudorodnak az erek. Viszont rettentően hiányzik a korábbi epizódokból megszokott, felszabadító humor, bár ugye a könyvsorozat eme része sem vitaminfröccs, de Rowling remek stílusa még mindig kárpótolt a hősei által elkövetett szörnyűségekért.
Alan Rickman és Helena Bonham Carter még pár emlékezetes percig képes volt visszaidézni a Potter-filmek korábbi báját. Azt a varázslatos varázslóvilágot, amely a gyártó üzleti koncepciója folytán szépen össze is nőtt a karácsonnyal az utóbbi években. A tiniből felserdült színészek most is zseniálisan játszanak, ám egyre több tudatosságot látunk a korábbi ösztönös tehetség helyett. A hajdani esetlen, aranyos kis szemüveges Harry már inkább az Equus ünnepelt Daniel Radcliffe-je, aki nem rest pelyhedző hasfalát többször is a közönség elé tárni. A gyermeki énjét leginkább megőrző Ron Weaslynek (Rupert Grint) mókás szakmunkásbajusza van, Hermionének (Emma Watson) pedig olyan mesés domborulatai, mint egy görög kancsónak. Viszont szexualitásuk megmaradt gyermeki szinten: a csókok nyálasak és ügyetlenek, a vágyakozás – Ron és Hermione vagy Harry és Ginny között – szigorúan szülőbarát. Persze az ifjú mágusok számára nem is a románc meg a szüzesség elvesztése az első, mint ebben a korban minden rendes tininek, hanem a feladat, hogy az egyre erősödő gonoszt legyőzzék. Viszont a horcruxok (a gonosz erejét hordozó lélekdarabkák) megjelenésével már minden korábbinál több áthallás volt A Gyűrűk Urából, mely nálam végleg bizonyította, hogy eredetibb és zseniálisabb könyvben és filmen egyaránt, mint a Potterek.
Az első, akcióban szegény, viszont lábjegyzetes magyarázatokban gazdag óra után már rettentően küzdöttem az álommanókkal, és végül ők győztek. Ugyanabban a nyomasztó, lápos setétségben ébredtem, mint amiben elszenderedtem, de nem elég idő elteltével. A vége főcímig így is maradt még egy óra a kettő és félből.
Míg az első három részt meg lehetett nézni tíz éven aluliakkal is, ez utóbbit már semmiképp. Én is úgy jártam, mint a kisgyerek, akinek nem olvassák el a mese végét, és még két nappal később is rosszat álmodtam miatta. Ezért is haragszom a két részért, mert még fél évet kell várni a megnyugtató feloldásra. Addig is jól jönne egy „Exmemoriam!”.
(Forgalmazza az Intercom)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
