Harminchárom éve, 1979 májusában mutatták be a filmszínházak Ridley Scott műfajmegújító alkotását, az Alient. A magyar mozilátogatók ugyan csak 1,5 éves késéssel csatlakozhattak A nyolcadik utas: a Halál címen forgalmazott film rajongótáborhoz, de a világhírű svájci művész, H. R. Giger tervezte meghökkentő szájszerkezetű xenomorfjai máig itt kísértenek – többek között a (James Cameron, David Fincher és Jean-Pierre Jeunet rendezte) három folytatásnak és a másik filmes rémalak, a Ragadozóval való kétszeri közös szereplésnek (Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen) köszönhetően.
Scott most egy másik svájcival „fogott össze”, az emberiség származásáról vallott különös elméleteiről hírhedt Erich von Dänikennel, s elkészítette az Alien – a történések tekintetében 37 évvel korábbi (2093-ban járunk) – „előzményét”, a Prometheust – mintegy keretbe foglalva a saját életművét.
A Prometheus nevű kutatóűrhajó a feltételezhetően az emberi és/vagy a földi életet teremtő idegenek nyomába ered – a találkozás azonban nem szül barátságot, inkább halálos összecsapássá válik. A titán mítoszát és a tűz motívumát következetesen a film szerkezeti alappilléreként kezelő alkotás rendkívül látványos, szórakoztató – sci-fi- és horrorelemekkel gazdagított – akciófilm. Melyben számtalan (nyílt és rejtett) szereplői, vizuális és verbális gesztus utal az Alienre, a rendező szintén kultikussá érett mozijára, a Blade Runnerre (’82; Szárnyas fejvadász), valamint tucatnyi más klasszikusra – Kubrick 2001: Űrodüsszeiája mindig is meghatározó volt Scott számára, akárcsak a feszültségkeltésben jeleskedő A texasi láncfűrészes mészárlás. Ám ha nagyobb figyelemmel közelítünk felé, üresnek találjuk, hiányérzetünk támad, s felfeslik a térhatású vászon. Kezdjük is itt: a 3D-ben forgatás mikéntjénél. Egy horrornál, ahol arcra ugráló kreatúrák rémisztgetnek, elvárható ennek maximális kihasználása. Itt erről szó nincs: láthatóan nem tudtak mit kezdeni ezzel a spéci technológiával. Ezen kívül szájbarágósra sikeredett a képi és nyelvi elbeszélés összhatása: például a ma már elkoptatott, molekuláris „mélységekbe lehatoló” kamera alkalmazása a film bevezető képsorán DNS-szinten utal az emberi eredet idegenkezűségére. Órával később a kutatóorvos ezt többször el is mondja nekünk – a verbális megerősítés szüksége vizuális bizonytalanságra enged következtetni. De az epikai mozzanatok is gyengék. Tizenheten szállnak le az ismeretlen bolygóra, ebből nyolcnak „van arca”, de valójában hármójuk kap szerepet: a Millennium-trilógiából megismert Noomi Rapace (itt is a tűzzel kacérkodó) régészprofesszor karaktere: Shaw, David, a szintén teremtett android (Michael Fassbender), aki valójában a film igazi(!) főhőse, valamint a Charlize Theron alakította haszonelvű, bürokrata Vickers, a kutatást finanszírozó multimegacég embere. Ám még az ő figuráik is elnagyoltak, sablonosak (a hívő; a lélektelen; a törtető), bemutatott kapcsolataik hiteltelenek (pl. Shaw szerelmi viszonya). De nem nehéz kiemelni olyan epizódokat sem, amelyek esetlegesek: a tudóspáros bénázása az idegenek hajóján, vagy Shaw önmagán végrehajtott császármetszése semmi jelentőséggel nem bír a későbbiekben. A halhatatlanság elérésének motivációja pedig elcsépelt és disszonáns.
A leghervasztóbb a filozófiai máz, mely a „miért vagyunk a világban?” kérdést szcenírozza. Válasz nyilván nem születik, de a kérdésföltevés által sem nyílnak újabb horizontok (a „Darwin vs. isten”-en túl). Sőt, a már említett Ridley Scott-filmek jelentősen meghaladták az új mozi odakent teóriakontúrjait.
Kétségtelenül fényűző, de önvállveregető, talán önámító film a Prometheus – hogy a keselyű lakmározzon a rendező máján –, ez kevés a halhatatlansághoz.
(Forgalmazó: InterCom)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
