Provokálja az olvasóit

– Hogyan ismerkedett meg a magyar nyelvvel, költészettel, kultúrával?

– Erről is egy nő tehet. Még egyetemistaként, jó húsz éve Németországba szerettem volna menni nyelvet tanulni, de éppen nem volt olyan ösztöndíj, ami ezt lehetővé tette volna. A tanárom azt javasolta, utazzak Budapestre, ott kiválóan megtanulhatok németül. De én inkább Cambridge-et választottam… és ott aztán találkoztam egy némettanárnővel, aki magyar volt, Budapestről! Beleszerettem – és általa, rajta keresztül a magyar nyelvbe és a költészetbe. Ő olvasott fel nekem Kemény István-verseket, amelyek hatalmas revelációként hatottak rám: igen, így kell írni, ez az igazi költészet, ő a Költő! Én is ezt szeretném franciául. Előbb azonban elkezdtem fordítani.

– Mi miatt érezte Kemény verseit annyira eltaláltnak, mik voltak az ön elképzeléseivel a találkozási pontok?

– Két okból tűnik nagyon fontosnak számomra: egyfelől az iróniához és magához a költészethez való viszonya miatt, másfelől a történelem kezelése okán. A költészete történelmi emlékezettel telített, amivel nagyon ügyesen játszik – és ez nekem nagyon tetszett. Akkoriban Franciaországban a költészetet elsősorban a metafizikus, absztrakt költészet jelentette, ami nem jelenítette meg sem a hétköznapi, sem a történelmi világot. Én valami mást szerettem volna, de nem volt még meg az irány. Ekkor jött Kemény, ami rengeteget segített nekem az írásban. Nem véletlen, hogy az akkortájt íródott verseim erősen az ő stílusának hatását viselik magukon.

– Kiket kedvel még a magyar irodalomból?

– Nagyon szeretem Petőfit. Költőként is nagyon friss szemléletű, de emberként is szimpatikus. Szinte a barátomnak tekintem – ami talán egy romantikus gondolat részemről.

– Nemcsak az ő, de József Attila verseit is lefordította – újra, mert már léteztek franciául. Nem voltak elég jók?

– A korábbi, francia költők általi fordítások, úgy gondolom, nem segítettek abban, hogy élvezni lehessen a verseiket. József Attila költeményeinek ezen fordításai csak akkor működnek, ha az olvasó jól ismeri az eredeti szövegeket, annak függvényében jók. Az én fordításaim azonban nyelvileg is közelebb állnak a jelenhez.

– Tavaly új – szonettes – verseskötettel (Libre Jeu – „Szabadjáték”) jelentkezett. Milyen volt a fogadtatása, mennyire olvasnak verseket a franciák?

– Nyugodtan mondhatom, elég jó volt a fogadtatása, ráadásul a kötet előszavát Michel Deguy, az egyik legfontosabb jelenkori francia költő és filozófus írta. Az „elég jó” persze relatív, hiszen a franciák sem nagyon olvasnak verseket. Ám a korábbi helyzet most változóban van. Az olyan új kezdeményezések, mint a Költészetpiac és a Költők tavasza elnevezésű fesztiválok és könyvvásárok láthatóbbá teszik a költőket és műveiket. Abban az időben, amikor a magyar versekkel találkoztam, nem volt még ilyen, és a költők nagyon magányosak voltak, nem volt könnyű utat találniuk az olvasókhoz sem.

– Milyennek képzeli az ideális olvasóját?

– Olyannak, aki nem bánja, ha verseim provokálják. Aki egy-egy provokatívabb rész miatt nem hajítja félre a kötetet, hanem e felszínes reakció helyett inkább tovább olvas, és az összképen belül értelmezi.

– Szonettet írt a francia helyhatósági választásokon nagyarányú győzelmet arató Francia Nemzeti Frontnak. Ha a magyar választásokra verset írna, milyen lenne?

– Szonettet írt a francia helyhatósági választásokon nagyarányú győzelmet arató Francia Nemzeti Frontnak. Ha a magyar választásokra verset írna, milyen lenne?

– Jó ötlet. Az biztos, hogy nagyon szatirikus és ironikus lenne.

– A felvilágosodás kutatójaként miként éli meg a jelenlegi illiberalizmus felvilágosodásellenes térnyerését? Odavesznek a felvilágosodás értékei?

– Épp azért írtam Voltaire-ről és Nietzschéről a könyvemet, mert veszélyesnek találom, hogy egyre erősebb az irracionalitás és a vallások egyre nagyobb nyomásnak teszik ki a társadalmakat. Meg akartam mutatni, milyenek is voltak ezek a fent említett szabadgondolkodók, és mit kell tenniük a szabad észjárásúaknak a belső szabadság elérése érdekében. Egyre inkább azt látom, hogy ez a szabad észjárású típus nagyon nehéz helyzetbe kerül. A múltba hátrálunk, miközben ez a regresszió önmagát haladásként és szabadságként tálalja.

– Lát manapság olyan filozófust, filozófiát, ami megoldást kínál a kor problémáira?

– A franciák közül Jacques Bouveresse, a Col lège de France-ban tanára érdekes ebből a szempontból: ő is a felvilágosodás embere.

– Oktatóként mi a véleménye a francia hallgatók jelenlegi sztrájkjairól, egyetemfoglalásairól?

– Ez nálunk hagyomány, és nem annyira rémes, mint elsőre gondolnánk. Kicsit, technikailag változott a felsőoktatási bejutási rendszer, amit aztán az egyetemisták mégis túl szigorúnak, korlátozónak érzékelnek.

– Márciusban volt fél évszázados évfordulója a ’68-as párizsi diáklázadások kitörésének, erre gondol hagyományként? Lát párhuzamokat a mostani történésekkel?

– Inkább a paródiájaként értékelném. Hiszen akkor tényleg konzervatív társadalmi normákat revideáltak a diákok – a nemek közti egyenjogúság terén például. Akkoriban, ha egy nő rágyújtott az utcán, rögtön kurvának bélyegezték. Manapság azért korántsem ennyire durva a helyzet.

– A versei alapján is kitalálható, imád Párizsban bóklászni. Mit jelent önnek Párizs? De Budapestet se hagyjuk ki, nem először jár itt, a magyar fővárosban mi a kedvenc helye?

– Fiatalon szerelmes voltam Párizsba, nagyon szerettem sétálni, bámészkodni az utcákon. Szerintem még mindig Baudelaire példája lebeg felettünk, ahogy megjelenítette a verseiben a várost. Hogy mit kedvelek Budapesten? A körúti török büfét – ilyet aztán nem találni Párizsban.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!